„Ki vagy, Uram?” (Apcsel 9,5)
A rejtvény
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
Az istállóban csöndes félhomály uralkodott. Már minden állat pihent, csak a sarokból hallatszott egy-egy elnyújtott ordítás:
– Hiáába! Mégiscsak különös ez a világ!
– Hallgass már, Jónás, vagy minek hívnak! – bőgött rá válaszul egy kivénhedt tehén. – Már ezerszer elmondtad, de senki sem érti, miért, és főleg, minek! Hagyj már minket aludni!
– Hiáába! – folytatta a szürke szamár makacsul. – Nem értem! Hiáába gondolom végig ezerszer! Akkor sem értem!
– Na ebből elég! – mordult fel egy fekete kanca. – Itt az ideje, hogy elmeséld végre, mi az, amit ennyire nem értesz! Mi történt veled az elmúlt napokban? Néhány napja, mikor hazaértél, szinte röpködtél a boldogságtól, mintha csak egy Pegazus lennél! Most meg ez a töprengés! Beszélj, hátha közösen megtaláljuk a választ a kérdésedre! – toppantott a lábával.
– Úúúgy, úúúgy, addig úúgysem hagy minket nyugodni! – tette hozzá a tehén mélabúsan.
– Hát jó! Minden akkor kezdődött, mikor a gazdám Jeruzsálemből hazafelé indult. Úgy megpakolt, hogy alig bírtam menni. Aztán meg csatlakozott hozzánk egy különös idegen. Nekem sincs sok szőröm, de neki még annyi sem nőtt a fején, mint nekem. A szemei meg olyan szúrósak voltak, hogy majdnem belém döfött velük. A gazdám Saulnak hívta, és folyton vele pusmogott. De hiába suttogtak, én mindent kihallgattam. Úgy ám!
– Hát ezt el is tudjuk képzelni! – bőgött bele a tehén, de Jónás nem is törődve vele, folytatta:
– Ez a Saul nevű ember állandóan arról beszélt, hogy mihelyt Damaszkuszba ér, elmegy a zsinagógába, és jaj lesz azoknak az istentagadóknak. Ők a Názáretit hiszik Istenüknek. Nem igazán értettem, miről beszélt, de azt igen, hogy csak úgy buzogott belőle a gyűlölet. Elmondta, hogy Jeruzsálemben már a Názáreti sok követőjét összefogatta és megölette. Sőt, ő maga is részt vett egy István nevű ember megkövezésében. Brrr! Még belegondolni is szörnyű! – rázta meg magát Jónás, majd folytatta. – Hát, ahogyan ezt a Sault hallgattam, nem szívesen lettem volna annak a Názáretinek meg a követőinek a bőrében! Már Damaszkusz közelében jártunk, amikor különös dolog történt. Saul egyszer csak a földre hullott és hétrét görnyedt, mintha csak valami nagyon fájna neki. A szemét eltakarta. Mi nem láttunk semmit, de ekkor megszólalt egy különös hang. Olyan volt, mintha csak egy férfiemberé lenne, de a felhőkön túlról jött és betöltötte az egész eget. Félelmetes volt! „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” – mondta a hang. Erre Saul a földön görnyedve megkérdezte: „Ki vagy, Uram?” Az folytatta: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. De állj fel és menj a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned.” Erre csend lett. De micsoda csend! Mintha még a madarak is elfelejtettek volna énekelni a csodálkozástól! Sault úgy kellett föltámogatnunk, és mikor kinyitotta a szemét, kiderült, hogy nem lát semmit. Úgy vezettük be Damaszkuszba kézen fogva. És képzeljétek, egész úton egy szót sem szólt. S amikor a gazdám megkérdezte, mit fog tenni a Názáreti követőivel, csak annyit mondott: csatlakozom hozzájuk, ha megengedik. Hiáába, ezt sehogyan sem értem! Eddig másról sem beszélt, mint hogy üldözni fogja őket, most meg közéjük akar tartozni?! – Múú, lehet, hogy ez csak egy csel! Az emberek olyan különösek! Még egymást is képesek becsapni! – bólogatott a tehén.
– Nem hinném, hogy erről van szó! – rázta meg a fejét a szamár. – Ma délután, amikor a gazdámmal a piacra mentünk, találkoztunk vele. Azzal az Ananiás nevű emberrel volt, akiről mindenki tudja, hogy a Názáreti barátja. Úgy beszélgettek, mint a közeli ismerősök. És Saul újra látott. De a legkülönösebb az volt, hogy nem Saulnak szólította, hanem Pálnak. Ki érti ezt?
– Lehet, hogy nem is ő volt, csak hasonlított rá! – nyerített bele a kanca.
– Először én is erre gondoltam, de mikor odajött hozzám és megsimogatott, a szaga ismerős volt. És a nevemet is tudta. Hiáába! Ezt sehogyan sem értem!
Ekkor a gerendák felől egy kisegér mászott oda közéjük, és kuncogva így szólt:
– Tényleg nagy szamár vagy te, Jónás! Olyan vagy, mint azok a csupasz bőrű, embernek nevezett lények, akik azt gondolják, hogy azért, mert két lábon járnak, van egy nagy fejük és ruhával takarják el elesettségüket, már mindent meg is érthetnek, ami ezen a hatalmas világon van!
A szamár csak hallgatott, majd hogy ő is mondjon valami bölcset, megjegyezte:
– Igazad lehet! Hiáába! Nem mindig az a legokosabb, akinek a legnagyobb a feje!
– Múúgy ám! – tette hozzá a tehén, s néhány perc múlva már csak egyenletes szuszogásuk jelezte, végre az istálló minden lakója álomra hajtotta fejét.
– Hiáába! Mégiscsak különös ez a világ!
– Hallgass már, Jónás, vagy minek hívnak! – bőgött rá válaszul egy kivénhedt tehén. – Már ezerszer elmondtad, de senki sem érti, miért, és főleg, minek! Hagyj már minket aludni!
– Hiáába! – folytatta a szürke szamár makacsul. – Nem értem! Hiáába gondolom végig ezerszer! Akkor sem értem!
– Na ebből elég! – mordult fel egy fekete kanca. – Itt az ideje, hogy elmeséld végre, mi az, amit ennyire nem értesz! Mi történt veled az elmúlt napokban? Néhány napja, mikor hazaértél, szinte röpködtél a boldogságtól, mintha csak egy Pegazus lennél! Most meg ez a töprengés! Beszélj, hátha közösen megtaláljuk a választ a kérdésedre! – toppantott a lábával.
– Úúúgy, úúúgy, addig úúgysem hagy minket nyugodni! – tette hozzá a tehén mélabúsan.
– Hát jó! Minden akkor kezdődött, mikor a gazdám Jeruzsálemből hazafelé indult. Úgy megpakolt, hogy alig bírtam menni. Aztán meg csatlakozott hozzánk egy különös idegen. Nekem sincs sok szőröm, de neki még annyi sem nőtt a fején, mint nekem. A szemei meg olyan szúrósak voltak, hogy majdnem belém döfött velük. A gazdám Saulnak hívta, és folyton vele pusmogott. De hiába suttogtak, én mindent kihallgattam. Úgy ám!
– Hát ezt el is tudjuk képzelni! – bőgött bele a tehén, de Jónás nem is törődve vele, folytatta:
– Ez a Saul nevű ember állandóan arról beszélt, hogy mihelyt Damaszkuszba ér, elmegy a zsinagógába, és jaj lesz azoknak az istentagadóknak. Ők a Názáretit hiszik Istenüknek. Nem igazán értettem, miről beszélt, de azt igen, hogy csak úgy buzogott belőle a gyűlölet. Elmondta, hogy Jeruzsálemben már a Názáreti sok követőjét összefogatta és megölette. Sőt, ő maga is részt vett egy István nevű ember megkövezésében. Brrr! Még belegondolni is szörnyű! – rázta meg magát Jónás, majd folytatta. – Hát, ahogyan ezt a Sault hallgattam, nem szívesen lettem volna annak a Názáretinek meg a követőinek a bőrében! Már Damaszkusz közelében jártunk, amikor különös dolog történt. Saul egyszer csak a földre hullott és hétrét görnyedt, mintha csak valami nagyon fájna neki. A szemét eltakarta. Mi nem láttunk semmit, de ekkor megszólalt egy különös hang. Olyan volt, mintha csak egy férfiemberé lenne, de a felhőkön túlról jött és betöltötte az egész eget. Félelmetes volt! „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” – mondta a hang. Erre Saul a földön görnyedve megkérdezte: „Ki vagy, Uram?” Az folytatta: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. De állj fel és menj a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned.” Erre csend lett. De micsoda csend! Mintha még a madarak is elfelejtettek volna énekelni a csodálkozástól! Sault úgy kellett föltámogatnunk, és mikor kinyitotta a szemét, kiderült, hogy nem lát semmit. Úgy vezettük be Damaszkuszba kézen fogva. És képzeljétek, egész úton egy szót sem szólt. S amikor a gazdám megkérdezte, mit fog tenni a Názáreti követőivel, csak annyit mondott: csatlakozom hozzájuk, ha megengedik. Hiáába, ezt sehogyan sem értem! Eddig másról sem beszélt, mint hogy üldözni fogja őket, most meg közéjük akar tartozni?! – Múú, lehet, hogy ez csak egy csel! Az emberek olyan különösek! Még egymást is képesek becsapni! – bólogatott a tehén.
– Nem hinném, hogy erről van szó! – rázta meg a fejét a szamár. – Ma délután, amikor a gazdámmal a piacra mentünk, találkoztunk vele. Azzal az Ananiás nevű emberrel volt, akiről mindenki tudja, hogy a Názáreti barátja. Úgy beszélgettek, mint a közeli ismerősök. És Saul újra látott. De a legkülönösebb az volt, hogy nem Saulnak szólította, hanem Pálnak. Ki érti ezt?
– Lehet, hogy nem is ő volt, csak hasonlított rá! – nyerített bele a kanca.
– Először én is erre gondoltam, de mikor odajött hozzám és megsimogatott, a szaga ismerős volt. És a nevemet is tudta. Hiáába! Ezt sehogyan sem értem!
Ekkor a gerendák felől egy kisegér mászott oda közéjük, és kuncogva így szólt:
– Tényleg nagy szamár vagy te, Jónás! Olyan vagy, mint azok a csupasz bőrű, embernek nevezett lények, akik azt gondolják, hogy azért, mert két lábon járnak, van egy nagy fejük és ruhával takarják el elesettségüket, már mindent meg is érthetnek, ami ezen a hatalmas világon van!
A szamár csak hallgatott, majd hogy ő is mondjon valami bölcset, megjegyezte:
– Igazad lehet! Hiáába! Nem mindig az a legokosabb, akinek a legnagyobb a feje!
– Múúgy ám! – tette hozzá a tehén, s néhány perc múlva már csak egyenletes szuszogásuk jelezte, végre az istálló minden lakója álomra hajtotta fejét.
