Nobilis Márióval, az OLI igazgatójával beszélgettünk
A türelem erénye és a virágok titka
Szerző: Körössy László
Fotó: Lambert Attila
– Nemrég egy katekumenátusi felkészítés alkalmával került elő a kérdés, hogy mi is a boldogság… Merthogy a katekumenátus ideje alatt az emberek alapvető kérdései felől közelítünk a lényeg felé, és nem a hit szokásos nyelvezete felől. Az a válasz született akkor bennem, amit érvényesnek érzek azóta is, hogy olyankor vagyok boldog, ha „át tudom magamat adni”. Elsősorban és legvégső értelemben Istennek, de ez az öröm minden olyan helyzetben tetten érhető, amikor tiszta szívvel, szabadon oda tudom magamat adni valaminek, ami igazi értelemben jó – embertárssal való találkozásnak, a világ szépségének, értelmes feladatnak…
– Ön szerint mi az igazi irgalmasság lényege?
– Az irgalmasság szót a hétköznapokban manapság nemigen használjuk. Pedig az ilyen jellegű vallási szakszavak használatának, azt gondolom, akkor van értelme, ha megtaláljuk a mindennapi ember mindennapi kérdésvilágában a jelentésüket. Ebből a szempontból nézve az irgalmasság számunkra, emberek számára talán a testvériséggel rokon kifejezés. Akkor tudok irgalmas lenni, ha testvérnek tekintem a másikat az adott kapcsolatban (egyetlen – irgalmas – Atya gyermekei vagyunk!), nincsenek előítéleteim, „pozíció-felvételeim” a másik emberrel szemben. Az irgalmasság a megbocsátással is rokon, ami pedig szintén a „testvérnek látással” van szoros összefüggésben.
– Melyik az az erény, amelynek a jelenlétét a legszükségesebbnek tartja mai társadalmunkban?
– A türelem: a hétköznapokban éppúgy, mint a nagyobb távlatokban, például a népek között. Valahogy úgy, hogy ki-ki – megmaradva a felismert igazságban – képes várni a másikra, aki még nem érkezett el ugyanarra a felismerésre. Sokkal több mindenben megérthetnék egymást a különféle felfogással, különféle háttérből jövő emberek – egy kis türelemmel. Az utóbbi hónapokban figyeltem meg egyébként, hogy határozottan terjed Magyarországon (végre valami pozitív dolog!) az, hogy az autósok megállnak, és átengedik a gyalogost a zebrán (ahogy az egyébként a KRESZ szerint kötelező is lenne, de idáig egyáltalán nem volt jellemző). Mint autós és mint gyalogos is személyesen tapasztalom ezt a jelenséget, ami éppen a türelemmel, az egymásra figyeléssel van kapcsolatban. Különös dolog ez, hiszen a társadalom mai közfelfogásából nem vezethető le, számomra épp ezért feltűnő – és reménykeltő.
– Mi az, amit a leginkább nagyra becsül a nőkben?
– Sok-sok mindent. Lelkipásztorként azt látom, hogy a nőkben sokszor jobban jelen van egyfajta jó értelemben vett konzervativizmus, ami alatt azt értem, hogy tovább ragaszkodnak az értelmes, egyszerű, természetes dolgokhoz. A családhoz, a mindennapi élet józan valóságaihoz – így a személyességhez és a hithez is. Jobban teret engednek magukban a természetfelettire irányuló természetes érzéknek. A természettel, a világgal való egység iránt is fogékonyabbak. Figyelmeztetnek minket, férfiakat arra, hogy ne szakadjunk el a valóságtól, amelybe Isten teremtett minket.
– Ha önmagát jellemezné, mely tulajdonságait tartaná a legfontosabbnak?
– Tudok ragaszkodni azokhoz a dolgokhoz, amelyeket jónak ismertem meg. Sokáig, kitartóan, sőt konokul képes vagyok csinálni valamit, és aprólékosan, részletekbe menően próbálom elérni a célt. Például nem mondok le emberekről, „utánuk megyek”, ha kell (ha tudok és ha hagyják…).
– Mit tart a legnagyobb hibájának?
– Ha már a kitartásról és aprólékosságról beszéltem, akkor ennek az éremnek a másik oldala a perfekcionizmus. Hajlamos vagyok olyasmire is túl sok energiát, ragaszkodást fordítani, amit talán nem nekem kellene elvégeznem, amit hagynom kellene, hogy majd Isten elrendezi, vagy valaki más megoldja. Ha viszont valami nem biztosan és jól megvalósítható, akkor meg valószínűleg nehezen kezdek bele.
– Mi a legnagyobb kincs az Ön életében?
– A családom – szüleim és testvéreim – biztos hátteret jelentő szeretetén, összetartásán túl az Istennel való kapcsolat, amit nagyon személyesen tapasztaltam meg úgy húsz éves korom táján. Azóta akármerre járok vagy bármit teszek, ez a kapcsolat mindennek a mélyén ott van. Számomra nyitva az ég.
– Mi az, amit másképpen tenne, ha még egyszer elkezdhetné az életét?
– Jobban odafigyelnék egy-egy helyzetre, jelre, emberi kapcsolatra, de az életem vonala alapvetően, azt hiszem, nem menne más felé.
– Mit jelent az Ön számára a katolikussága?
– Szabadságot és értelmességet. Egyáltalán nem érzem korlátnak a katolikusságomat, hanem olyan közegnek, amiben mindennek helye van. Alapvető élményeim szólnak arról, hogy a Katolikus Egyházban élni azt jelenti, hogy mindent el tudunk helyezni, ami az életben érhet, ami körülvesz. Szabadság ez: a világunkból semmit sem kell kizárnunk, vagy a fogunkat összeszorítva tagadni az érvényességét, helyét.
De ha megvan a dolgok helye, akkor oda el is kell tudni helyezni őket. És ez vezet el a másik jellemzőhöz, az értelmességhez, ami azt jelenti, hogy végső soron azért merünk szembenézni a világ minden jelenségével, mert tudjuk, hogy van értelmük, még ha ezt az értelmet éppen most nem is látjuk át. Minden beleilleszkedik ugyanis a nagy egyetemességbe – és akkor vissza is tértünk a katolikus szó eredeti jelentéséhez.
– Ki a kedvenc női és férfi szentje és miért?
