„Istenünk, jóságos vagy és hűséges…” (Bölcs 15,1)
Melkart szégyene
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
– Ó, fölséges Melkart! Hallgasd meg könyörgéseinket és adj a te fénylő gazdagságodból egy kicsit nekünk is! – hajoltak földig előtte az emberek.
– Namari! Még csak nem is köszöntötted urunkat, a hatalmas Melkartot! Talán elment az eszed?! – kiáltottak oda egy sötét kendőbe burkolózott asszonynak, aki rá sem hederítve a bálványszoborra, átvágott a téren.
– Már ezerszer köszöntöttem és kértem, de ő rám se hederít. Vagy talán túl gyenge ahhoz, hogy teljesítse a kérésemet, és meggyógyítsa a kislányomat? Pedig ő az egyetlen gyermekem, a szemem fénye, s most szörnyű görcsök közt vergődik – emelte fel kétségbeesetten a fejét. – De már tudom, mit fogok tenni! A nagynéném mesélt egy rendkívüli csodatevőről. Igaz, hogy zsidó, de talán ő megszán és meggyógyítja az én kincsemet, hiszen csodás dolgokat mesélnek róla. A hétforrás vidékén több mint ötezer embert lakatott jól öt kenyérrel és két hallal. A Bethesda fürdőnél pedig meggyógyított egy bénát. Elmegyek és megkeresem! – bólintott határozottan, s választ sem várva, határozott léptekkel a város határa felé indult.
– Ennek elment az esze! – hüledeztek az emberek. – Meglátjátok, Melkart megbűnteti ezért! – hajtogatták, miközben fejcsóválva indultak tovább.
Namari azonban mit sem törődve velük, abba az irányba indult, amerre a különös rabbit látták. „Még a nevét sem tudom! Hogy fogom megismerni? És ha elzavar? – kavarogtak a fejében a gondolatok. – Talán nem is engednek majd a közelébe. Egy ilyen nagy hatalmú embernek biztosan gazdagon fizetett testőrsége van. Nem bánom! – rázta meg a fejét, hogy elhessegesse magától a vészjósló gondolatokat. – Ha az életemmel kell fizetnem érte, akkor is megpróbálom. A lányomért. Hiszen olyan fiatal szegényke, alig élt még…”
A távolban egy kis csoport embert vett észre. Középen egy fehér köntösbe öltözött férfi ment. Namari szíve valahogy egyre hevesebben kezdett verni.
– Ő az! – suttogta elhaló hangon, s odafutott hozzá, kérni tőle azt, amiért egész életét is odaadná: lánya gyógyulását.
– Jó uram! Könyörülj rajtam – kiáltotta, miközben a Mesterhez futott. – Uram, Dávidnak fia! Könyörülj rajtam… A lányomat kegyetlenül gyötri a gonosz lélek.
De ő szóra sem méltatta. Erre odamentek hozzá tanítványai és kérték:
– Teljesítsd kérését, hisz kiabál utánunk!
A Mester azonban ezt felelte:
– Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól.
Namari azonban nem adta fel:
– Uram, segíts rajtam! – borult a Mester lábai elé.
De ő visszautasította:
– Nem helyes elvenni a gyerekektől a kenyeret, s odadobni a kiskutyáknak!
Namari az anyák bátorságával válaszolt:
– Igen, Uram, de a kiskutyák is esznek a maradékból, amely lekerül uruk asztaláról – tekintetét hittel teli várakozással a Mesterre szegezte.
– Asszony, nagy a te hited – szólt a Mester. – Legyen hát akaratod szerint.
– Köszönöm, rabbi! – ujjongott fel Namari, és földre borult a hatalmas Mester előtt. Lelkéből csak úgy ömlöttek a hála szavai, észre sem vette, hogy a csodatevő követőivel együtt már messze jár.
– A lányom meggyógyult! Haza kell mennem, hogy mielőbb láthassam! A Mester meggyógyította! – kiáltotta oda örömmel minden útjába esőnek.
– Ennek tényleg elment az esze! – mondogatták azok egymás közt. – Hiszen nemrég láttuk, amint a lánya görcsök közt vergődve a földön feküdt!
De még csak akkor döbbentek meg igazán, mikor a másik irányból egy vékonyka kislány szaladt át a téren, s egyenesen Namari karjaiba vetette magát.
– Édesanyám! Meggyógyultam!
– Tudom, kicsikém. Jézus megkönyörült rajtunk! Áldjuk az Urat!
S ahogy a naplemente bíborfénnyel vonta be a tájat, mintha még Melkart ezüstpénzekkel kirakott feje is elvörösödött volna a szégyentől, hiszen „az emberi kéz csinálta bálvány átkozott, meg az is, aki csinálta. Ez azért, mert azt csinálta, az meg azért, mert mulandó dolog létére istennek nevezték” (Bölcs14,8).
