Közös kincsünk: Vaszary János életműve
„Majdnem minden szép és nemes eliramlott tőlünk…”
Szerző: Lőrincz Sándor
Az a tanár – nem kell helytörténésznek lennie, csupán városa múltja, értékei iránt érdeklődőnek –, aki fontosnak tartja tanítványaival megismertetni a jeles kaposvári alkotók életművét, nos, az mesél a lurkóknak, miközben albumokat lapoznak, vagy éppen egy-egy képet elemeznek. A Parkbant például, amely az egyik legismertebb alkotása vagy a macskákkal játszadozó lila ruhás nőt, a Katonák a hóbant vagy a Verandát, amelyekre Takáts Gyula, a magyar költők doyenje írt egy-egy rövid verset. De említhetném a nagybácsiról, Vaszary Kolos esztergomi érsekről készített festményeit is, aki segítette-támogatta az unokaöcs pályáját, no meg az egyszerű, falusi ember örömét-bánatát megjelenítő munkákat, a paraszti idillt – köztük több somogyi vonatkozású művet. S akkor még nem szóltunk szakrális témájú alkotásairól sem, Jézus siratásáról, a Levétel a keresztről című munkájáról, nagyvárosok vászonra vitt tarka forgatagáról, vízparti képeiről, aktjairól, mint ahogy grafikáiról, iparművészeti munkáiról: kerekded formákból építkező, szépséges gobelinterveiről, melyeknek ügyes kezű asszonyok adtak végső formát, dekoratív plakátjairól, no meg a tanítványokról, hiszen a művészetpedagógia jelentős szerepet kapott az életműben.
A Somogy Megyei Múzeumnak köszönhetően, születésének 140. évfordulója kapcsán tavaly több mint félszáz tanítvány mutatkozott be Kaposváron, köztük több ugyancsak e vidékről induló alkotó is. Nagy élmény volt látni Vaszary gyűjteményes kiállítását a Magyar Nemzeti Galériában, ahol a kaposvári Vaszary Képtár által meghirdetett pályázat 200 ifjú alkotója közül 35 általános és középiskolás, illetve egyetemista műve is falra került.
Hiszem, hogy minden erőfeszítésnek van értelme. Még akkor is, ha a fiatalok jelentős hányadát hidegen hagyja az igazi művészet; megreked a bóvlinál, a bulvárnál, nem érdekli, hogy miféle élet volt Kaposváron Vaszary idejében – csak az, hogy ma milyen –, hogyan nevelkedett festőbüszkeségünk, hol járt, kivel találkozott, mennyi kínról és gyönyörről tudna mesélni műterme, mert Perneczky Géza szavaival: „sok minden elmondható róla, csak az nem, hogy könnyed stílusban csevegő dekoratőr lett volna”.
Sokan sokat tehetnek nevének ismertebbé tételéért. Különösen akkor, amikor a diákok tájékozatlansága égbekiáltó. Lehet, hogy képesek kiselőadást tartani a világ csodáiról, ám arról jobbára csak hírből hallottak: egykor a kaposi utcákat koptatta Vaszary is. Tóth Istvánné, a Kaposvári Egyetem adjunktusa néhány hallgatójával azt kutatta legutóbb: miként vélekednek a diákok a különböző, társadalmunkat érintő témákról, mennyire tájékozottak az őket körülvevő világról. Csaknem kétezer 8-15 éves tanulót faggattak, s kiderült, a gyerekek 20 százaléka tudta csak hibátlanul felsorolni Somogyország szomszédos megyéit. S ami még elképesztőbb: csupán 10 százalékuk tudott ötnél több megyei nevezetességet felsorolni. A nevezetességek sorában a Tesco, a Pláza, a Krokodil Zoo, az Európa Park előkelőbb helyen állt mintegy 50-30 százalékos ismertséggel, de ezeket is megelőzi az élményfürdő. A műemlékek sorában a somogyvári és a kaposszentjakabi bencés apátság, a kőröshegyi templom, a kaposvári Nagyboldogasszony-székesegyház, a püspöki székház vezet, és látnivalóként megemlítették a Rippl-Rónai-villát és a Vaszary Képtárat is.
Tehát valamit tud(hat)nak Vaszaryról, de nem túl sokat.
Bizonyára azzal sincsenek tisztában a fiatalok, de még a régebb óta fiatalok sem, hogy 2007-ben a Somogy Megyei Közgyűléstől Örökségünk-Somogyország kincse kitüntető címet kapott Vaszary életműve, amelyet a Festők Városa hangulatfesztivál keretében adtak át. Azon a rangos eseményen, amely kiválóan alkalmas a művészek és a művészeti ágak, a kulturális értékek népszerűsítésére.
Van tehát teendő bőven! Szülőnek, rajztanárnak és osztályfőnöknek, népművelőnek és muzeológusnak, no meg a médiának, amely szereti negatív hírekkel bombázni a tévénézőt, rádióhallgatót, újságolvasót.
Apropó újság! Több mint két évtizedes zsurnaliszta múlttal a hátam mögött bátran mondhatom: számos interjú ízét-örömét őrzöm emlékezetemben, megsárgult újságoldalakon, könyvekben vagy éppen hangszalagon. Az egyik ilyen jelentős beszélgetés több mint egy évtizede Szántó Piroska Kossuth-díjas festőművésszel készült, aki egyébként Balás Béla kaposvári megyés püspöknek – akkor Bajót plébánosának – köszönheti egyik jelentős megrendelését. Nos, ez a madártestű nő, Vas István özvegye ismerte Vaszary Jánost. A megyei könyvtárban nyílt kiállítása kapcsán beszélgettem vele. A megtört, töpörödött asszony, arcán örök derűvel, szemében a régi tűz fényével, ugyan nehezen vette a levegőt, de szinte ette a cigarettát. A körülötte lévő füsttől alig lehetett fotózni. Ontotta történeteit.
S hogy milyen ember volt Vaszary?
– Egy angyal – érkezett a válasz táncoló füstkarikák kíséretében. – Egyszerre rúgtak ki bennünket a főiskoláról. Hómann Bálint, az akkori kultuszminiszter szemérmetlen dolognak tartotta azt, ha valaki aktot rajzol. Ágyékkötőket kellett feltenni az aktokra. Hallott már ilyent a 20. században? – kérdezett vissza – Mert mi nem. Vaszary és Csók nem voltak hajlandók engedelmeskedni. Azt mondták: inkább feladják a tanítást. Mi, Vaszary-növendékek felmásztunk a Köröndön lévő négy szoborra, és valamennyire rátettünk egy „elülkötőt”. Vaszaryt, Csókot kidobták a főiskoláról, aztán engem is.
Vaszarynak volt egy magániskolája – fűzte tovább a szót Szántó Piroska, aki néhány éve már egy égi műteremablakból figyel ránk – , ahol növendékek sora fordult meg. Nekem végtelenül öregnek tűnt a mester, pedig akkor még csak ötven múlt. Nem felejtem el, ahogy ott állt az ablak előtt, s nézett le a körút zajos forgalmára. Azt gondoltam, kár ezért az emberért, hogy nem taníthat a főiskolán. Én viszont nem tudtam fizetni a magániskoláért. Mondtam neki, hadd maradjak. Kitakarítom a tanítás fejében a műtermet. De csak legyintett. Jó tanácsokkal látott el: Ne sokat vacakoljak! Túlságosan dinamikus vagyok! Férjek el azon a papíron! Nem kell még hat lovat is a mozdony elé fogni! Amelyik festő nem fér el a papíron vagy a vásznon, az nem jól komponál! – okított rendszeresen.
Nos, ez a történet is hozzátartozik Vaszary életéhez, munkásságához. Én hiszek az ilyen történeteknek, mert gazdagítják, teljesebbé tehetik a képet a középpontba állított személyiségről, s nem kell megelégednünk az évtizedek, évszázadok múltán kiszínezett, találgatásokkal, sejtésekkel teli, tudálékos megközelítésekkel.
Vaszary nemcsak grafikákon, festményeken hagyta ott kézjegyét. Írásaival is üzent az utókornak. Jó elmélyedni a mély humánummal, ám kellő kritikával írott sorain. Mit is vetett papírra A művészet sorsa tegnap és ma című írásában, amit a Szinyei Merse Pál Társaság 1921. május 15-i ülésén olvasott fel, s amelyet a Nyugat 1921/13-as száma is leközölt? Egyebek mellett ezt: „Ahogy majdnem minden szép és nemes eliramlott tőlünk, és kietlen hétköznapi életre vagyunk ítélve, midőn a távoli látóhatáron a boldogabb jövő pirkadását oly sóvárogva kutatjuk: egyetlenegy gondolatban kell mindenkinek a közösséget megtalálni: a magyar kultúra megmentésében: soha sem volt az emberiség gesztusa a rombolás szolgálatában oly félelmetes önmagával szemben, mint most. Oly tökéletes pusztítást vittünk véghez, melyhez képest a barbárok rémtettei ártatlan dilettantizmusok. Meghazudtoltuk a több ezer éves kultúrát és a kultúra legnagyszerűbb vívmányát: a gondolat- és lelkiismereti szabadság lehetőségét. Végre a tömeggyilkosságban kifáradva itt állunk szemlesütve a civilizáció romjai felett, amelyek még mindig tovább füstölögnek, mint az emberi gőg tanúbizonyságai. A tisztogatás és újraépítés munkája nehéz: a halottrablók, sakálok és hiénák ezrei nyüzsögnek körülöttünk. Bátorság.”
Hogy is mondta Vaszary? Bátorság.
