Cikkek listázása

Akiknek munkájában benne van lelkük, szeretetük…

Szegénységben gazdagság…

Szerző: Kovács Ágnes

Fotó: Kovács Ágnes

„A környék, melyben lakom, el van dugva szem elől, szép, de vad s felette magányos. Egyfelől a Tisza foly, másfelől a Túr, mely itt amabba szakad, s minket a torkolatban hagy laknunk. Egyfelől nagy erdők körítnek, másfelől nyílás esik, s láthatárainkat a máramarosi hóbércek határozzák...” – írja Kölcsei Ferenc, a Himnusz költője az érintetlenségét mai napig megőrző szatmári tájról. Szatmárcseke az ország észak-keleti csücskében, a Felső-Tisza vidékén fekszik. A táj szépségét érintetlensége adja, a nehezen megközelíthető, világtól távol eső vidék hagyományaiban, természeti értékeiben igen gazdag. Mindenhol azt halljuk, hogy az ország keleti része és főleg a szatmár-beregi táj a legszegényebb vidék. Elgondolkodtató. Szatmárcseke felé, a kis apró falvakon keresztül takaros, régi, de felújított házakkal övezett, virágos főutcákon halad végig az ember. Érdemes ellátogatni a természeti és kulturális értékekben is gazdag vidékre, a nemtudom szilvából készült szilvalekvár és pálinka őshazájába.

A szegénység rákényszeríti az embert, hogy megtermelje az élethez szükséges élelmet, visszanyúljon a hagyományaihoz, a kétkezi munkához, ahol viszont gazdagságra lel. Megtalálja a kincseit saját kezében, embertársai erejében. A betakarítási munkák segítséget igényelnek. Egymás erejét és kezét. Ezt vallja Nagy Sándorné Borka néni is, aki a nemtudom szilva ízvilágát a szatmári szilvalekvárban tartósítja.

– Régen a lekvárfőzés nehéz munkáját mulatozással kapcsolták egybe: citeráztak, énekeltek, vidám társasági élet folyt, miközben váltották egymást a munkában.

– Édesanyámtól tanultam mindent. Nem volt apelláta, menni kellett szilvát szedni. Az éjszakai lekvárfőzésnek viszont már nagyon örültünk, amikor nem kellett lefeküdni. Később mint fiatal lányok összejöttünk, meghívtuk egymást a kavaróba a házakhoz, ahol éppen főztük a lekvárt. Akkor a munka jelentette a szórakozást, ismerkedtünk, közben tököt sütöttünk, az volt az ellátás. A berbencei szilva később érik, így gyakran a hidegben kavartuk a szilvát, amikor már deresek voltak a háztetők.

– Egyes háztartásokban már nyáron megfőzik a szilvalekvárt.

– Az nem jó, mert akkor még nincs rendesen megérve a szilva. Ha éretlen szilvát főzünk, a hiányzó cukortartalmat pótolni kell, így könnyebben megromlik a lekvár, és persze nincs meg a természetes íze. Én a maga valóságában készítem.

– Mára már a modern technológia elterjedése miatt a lekvárfőzés közösségépítő ereje is megszűnt.

– Mi hagyományosan, rézüstben főzzük a lekvárt az udvaron. A 80 literes üstbe általában négy üstnyi ciberét készítünk, és abból kapunk egy üstnyi lekvárt. A szilvát megfőzzük, kiciberézzük (áttörjük), kikerül belőle a mag, majd a ciberét folyamatosan öntjük vissza a lekvárhoz, addig, amíg el nem fogy. Általában 24 órás munkafolyamat a lekvárfőzés. Egy napba és egy éjszakába kerül. Egész éjjel fent vagyunk. A szomszédok, a család összejön, közben beszélgetünk, a férfiak iszogatnak. Az erős kézre is szükség van, hiszen amikor még nincs kimagvazva vagy már majdnem készen van, a sűrűsége miatt nehéz kavarni. Ekkor a férfiak fogják meg a kavaró végét.

A nemtudom szilvalekvár majdnem fekete, fényes, krémesebb, különleges az íze, mivel a nemtudom szilvának a magva belefő, és ez ad egyfajta aromát a lekvárnak.

– Meddig áll el a szilvalekvár?

– Évekig eláll, ha jó öregre (sűrűre) főzzük. Akkor jó, amikor a fakanalat belemártjuk, és nem esik ki a kanálból a lekvár. A lekvárnak szellőzni kell. Ezért szilkékben (cserépedényekben) tároljuk, papírral lekötve.

– A héjastól megfőzött, nem passzírozott szilvának kiváló élettani hatása van, ezért a népi gyógyászatban ma is használják. Az egyik legjobb vértisztító, serkenti az emésztést, de vérnyomás- és koleszterincsökkentő hatása miatt is fogyasztjuk, kitűnő kiegészítésként szolgál az ételekhez is.

– Amikor kifőtt a lekvár, tejfölös-lekváros kenyeret eszünk. Különleges íze van, érdemes megkóstolni puliszkával is. Kilapítom a puliszkát, ráteszem a lekvárt, tetejére a tejfölt. A derelyébe is ezt rakjuk.

– Borka néni a főzésben szigorúan követi a hagyományokat, olyannyira, hogy a kertben, a szilvafa alatt épített kemence előtt is igen gyakran ott találni.

– Gyakran sütök kenyeret, tepertős lepényt, tűzött rétest, diós-mákos kiflit. A kapros-tejfölös-szalonnás kenyérlángosnak nagy keletje van. Most már kezdenek egyre többen dagasztani, de a fiatalok keze hamar elfárad. Mi már 10-12 éves korunkban dagasztottunk. Mindig kérdeztük édesanyámat a húgommal: „Édesanyám, meddig kell még dagasztani?” „Amíg nem csepeg a padlás” – felelte. Hiába néztük a padlást, az nem csepegett. De amikor a homlokunk izzadni kezdett, akkor jöttünk rá, hogy édesanyám milyen padlásra gondolt.

Az ember, amikor dagaszt, a tésztával együtt kell éreznie. Az emberekből kivesztek az érzések, egymást sem szeretik. A munkában benne van az ember lelke-szeretete, együtt kell dolgozni a tésztával, érezni kell, mikor kel meg. Van, akinek a kezében nem kel meg a tészta, hiába tanulja meg a technikáját.

A teljes cikk >>>

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>