A szentantali kegykép egykor és ma
Csallóköz búcsújáróhelye
Szerző: J.M.
Szentantal (Bacsfa, szlovákul Báč) a Nagyszombati kerület Dunaszerdahelyi járásában található település. 2001-ben 566 lakosából 355 magyar és 205 szlovák volt. Páduai Szent Antalnak szentelt ferences temploma 1660 és 1677 között épült a kolostorral együtt. A szentantali kolostor kezdettől fogva nemcsak a környéknek, hanem az egész Csallóköznek kedvelt temploma volt. Szent Ferenc ünnepén, Szent Antal napján, de különösen a porciunkulai búcsún (augusztus 2.) olyan tömegesen jöttek a hívek, hogy az itt lakó szerzetesek alig győzték a gyóntatást, a közelben levő kolostorokból kértek segítséget.
A kegykép eredete
A szomszéd községben, Doborgazon történt 1703-ban, hogy egy Liszkay Márton nevű parasztlegény ökrös szekérrel akart a mezőre menni, de szerencsétlenül lépett fel a szekérre, leesett és a szekér keresztülment rajta. Súlyos belső sérülést szenvedett, és fél évig ágyban feküdt. Ez alatt az idő alatt nem tudta megmozdítani a végtagjait. Miután látta, hogy az orvosok nem tudnak rajta segíteni, a Boldogságos Szűzhöz fordult segítségért. Megfogadta, hogy képet festet, ha betegségéből kigyógyul. Betegsége csodálatos módon jobbra fordult, s hamarosan felgyógyult.
Liszkay Márton megtartotta fogadalmát. Egy pozsonyi festővel megfestette a Boldogságos Szűz képét. A kolostor gvárdiánja megengedte, hogy a fogadalmi képet a főoltár háta mögött a falra felfüggesszék. Abban az időben a szerzetesek itt mondták el a napi zsolozsmát. A laikus testvérek virágokkal ékesítették a képet; de a hívő nép is megkedvelte: valahányszor szokás szerint a főoltárt megkerülték, megérintették és megcsókolták. A kép nem volt művészi festmény, de a Szent Szűz gyengéd alakja mégis mindenkinek megnyerte a tetszését.
A csodás könnyezés
Jancsikovics Kelemen atya, aki rendkívül jámbor szerzetes volt, 1715. június 19-én reggel már öt órakor a templomba jött, hogy a rendes napi elmélkedés előtt magánimádságait elmondja. Amint itt imádkozott, egyszerre rátekintett a képre, s úgy látta, hogy Szűz Mária szemeiből először víz, azután vér tör elő. Nem akarta a dolgot elhinni, azért megtörölte a szemét, hogy talán rosszul lát, de meggyőződött róla, hogy valóságos vérkönnyeket hullat a Szent Szűz. Nemsokára megérkeztek az atyák és a laikus testvérek is a közös imádságra, s mindnyájan bámulva és csodálkozva nézték a vérkönnyek hullását. A reggeli misére jövő híveknek is hamar tudomására jutott a csodálatos dolog; mindnyájan odasiettek, hogy lássák Szűz Mária könnyezését. A csodás dolgot csakhamar megtudta az egész környék, s egész nap tódultak az emberek a templomba, hogy saját szemükkel győződjenek meg a hír valóságáról. Este aztán a gvárdián bevitette a képet a sekrestyébe, hogy biztos helyen és őrizet alatt legyen.
Június 20-án hajnalban a kép ismét vérkönnyeket hullatott, s még bővebben, mint az előző napon. A gvárdián most visszatetette a képet a templomban a régi helyére, csak egy kissé magasabbra függesztették fel, hogy a nép a kezével ne érinthesse, s a vérkönnyeket le ne törülhesse.
Június 21-én délben újra könnyezni kezdett a kép, mégpedig sokkal erősebben, mint a két előző napon. Az atyák ismét siettek a templomba, s a gvardián két patenát hozatott a sekrestyéből, s a szemek irányából folydogáló könnyek alá tette. De ekkor már csak a bal szem könnyezett, amelyből egy nagy és három kisebb vércsepp hullott alá. Ezeket a cseppeket a vikárius egy négy részre hajtott kehelykendővel felitatta.
Június 23-án, hajnalban négy és öt óra között ismét könnyezni kezdett a kép, de most nem olyan bőven, mint pénteken. A jelenlevők azt látták, hogy a jobb szemből egy nagy, három közepes és négy kisebb vércsepp hullott alá; a bal szemből pedig három vagy négy közepes és egy nagy vércsepp esett a kis patenára. Reggel aztán alaposan átvizsgálták a képet, s a kép rámáján még találtak néhány vércseppet, amelyeket Bárdy Bonaventura atya itatott fel tiszta kehelykendővel.
Az egyházi vizsgálat
A csodás dolgot már az első nap, vagyis június 19-én jelentette a gvárdián a Pozsonyban lakó tartományfőnöknek, Ramocsaházy Bernardinnak, aki azonnal jelentést tett a dologról az esztergomi érseknek. Erről 1715. június 22-én Rutkay Remig, tartományi titkár értesítette Sneider Dénest, a volt tartományfőnököt. Az esztergomi érsek rögtön bizottságot küldött ki, hogy vizsgálják meg a dolgot. A bizottság tagjai a következők voltak: Mednyánszky Ferenc esztergomi kanonok, Frieweisz Mihály somorjai plébános és kerületi esperes, valamint Ramocsaházy Bernárdin tartományfőnök. A bizottság június 25-én érkezett Szentantalba, s azonnal hozzáfogott a vizsgálathoz. A képet este 10 órakor levették helyéről, s az emelet X-es számú szobájában az asztalra helyezték. Az ablakokat és az ajtót bezárták, lepecsételték, s az ajtó kulcsát megőrzésre átadták Frieweisz Mihálynak, a kerületi esperesnek.
Június 26-án több ízben felnyitották a szobát, és megvizsgálták a képet, de semmi változást nem láttak rajta.
Újabb csodás esemény
Június 27-én délelőtt is több ízben betekintettek a szobába, de a képen semmi nyoma nem volt a könnyezésnek.
Ugyanazon a napon sokan jöttek a kolostorba, s kérték a gvárdiánt, hogy mutassa meg nekik a képet. A gvárdián a tartományfőnökhöz utasította őket, aki engedett kérésüknek és a kerületi esperest hívatta, hogy nyissa ki a szobát.
Frieweisz Mihály esperes kinyitotta az ajtót, és megmutatta a képet a látogatóknak, utána ismét bezárta az ajtót és lepecsételte a zárat. Ugyanezen napon estefelé megint zarándokok érkeztek, akik látni akarták a csodás képet. A sekrestye mellett lévő folyosón beszélgetett a tartományfőnök a kerületi esperessel és három világi úrral, mikor a vikárius megparancsolta az egyik laikus testvérnek, hogy nézzen szét a templomban, s azután zárja be a templom ajtaját. Amint visszajött a templomon keresztül, s arra a helyre érkezett, ahova annak a folyosónak az ablaka látszott, amelynek egyik szobájában volt a kép, meghajtotta fejét, s így sóhajtott fel: „Édes Szűzanyám, minek zárkózol el az emberek szeme elől, mikor annyi buzgó lélek kíván látni és buzgón óhajt tisztelni! Könyörülj, kérlek, rajtunk!”
Alighogy ezeket a szavakat kimondta, hirtelen a főoltár felé nézett, s a bámulattól majdnem összeesett, mert ott látta a főoltáron a csodás képet. Egy pillanat alatt a képnél termett, térdre borult s buzgó szívvel mondott köszönetet a Szent Szűznek. Azután kisietett a folyosóra, ahol még mindig ott állt a tartományfőnök a kerületi esperessel és három világi úrral. A laikus testvér egyenesen a kerületi espereshez fordult: „Főtisztelendő úr tette a főoltárra a csodás képet?” Az esperes csak nézett a testvérre, és nem értette a kérdést. Végül mindnyájan a templomba siettek, s meglepődve látták, hogy a csodás kép a főoltáron van a tabernákulumhoz támasztva. Bámulatukban és nagy felindulásukban alig tudtak egy Üdvözlégy Máriát elmondani a Boldogságos Szűz tiszteletére. Utána rögtön az ajtóhoz siettek, hogy lássák, vajon épségben vannak-e a pecsétek az ajtón és az ablakon. Az ajtót zárva találták, a pecsét ép volt rajta; és mikor a szobát kinyitották, tapasztalták, hogy a kép nincs a szobában, pedig az ablakok be vannak téve, s a pecsétek sértetlenek.
Az újabb csodás esemény láttára a bizottság úgy határozott, hogy a képet egyelőre a főoltáron hagyja, s az esztergomi érseknek jelentést küld a vizsgálatról. Ebbe a jelentésbe aztán belevették a képen levő vércseppek megvizsgálásának eredményét is. Július 1-jén ugyanis Bécsből egy híres festő jött Szentantalba, aki a bizottság jelenlétében tüzetesen megvizsgálta a képet, s úgy nyilatkozott, hogy a képen 28 nagyobb vércseppnek van nyoma, a rámán is látható többnek a nyoma, de biztosan nem lehet meghatározni, mert a vikárius egy ízben kehelykendővel felitatta azokat. Kifejtette továbbá a festő, hogy a vércseppek sem a száraz festékből, sem a képnek szövetéből nem származhatnak, mert akkor az egész képnek nedvesnek és foltosnak kellene lennie. A vércseppek csupán a Boldogságos Szűz két szeméből hullottak alá, amint a vércseppek irányai is tisztán láthatók voltak a képen. Az egyik irány a Szűz jobb szeméből indul ki, s a kis Jézus arcán végigfolyva, a Boldogságos Szűz jobb kezén végződik, ahol egy nagyobb vércsepp meg is aludt, a bal szeméből pedig két irányban folyt a vércsepp az Istenszülőnek bal kezére, s innen három csepp a kis Jézus lábára.
A bizottság jelentését elküldte az esztergomi érsekhez, aki most újabb bizottságot küldött ki Mednyánszky Ferenc felszentelt püspök-esztergomi kanonok és Rauscher Jakab esztergomi kanonok személyében. Ezek Szentantalban megkezdték a tanúk kihallgatását, akik látták a kép könnyezését. A szerzetesek közül tízen, a világiak közül harmincan vallották eskü alatt, hogy a Boldogságos Szűz mindkét szeméből vércseppek folytak alá. A bizottság a tanúvallomásokról jegyzőkönyvet készített s azt a tanúk aláírták. A tanúk között volt Spacz András, somorjai orvos, aki szintén látta a könnyezést, s a bizottság kívánságára orvosi műszereivel megvizsgálta a könnyeket, s eskü alatt bizonyította, hogy azok valódi vérből valók, nem festéktől eredtek.
A bizottság a vizsgálat befejezése után felterjesztette a jegyzőkönyvet Nagyszombatba az esztergomi érsekhez. Itt az érseki szentszék újra megvizsgálta az egész ügyet. Mivel az ügy nagyon sokáig húzódott, ezért Ramocsaházy Bernárdin tartományfőnök kérte az érseki szentszéket, hogy nyilatkozzék, vajon szabad e a csodás képet a templomban kitenni tisztelésre vagy sem. Végre aztán az érsek is nyilatkozott, s megengedte, hogy a csodás képet nyilvános tisztelésre is kitehetik. A képet tehát, amely eddig a Boldogságos Szűz mennybemenetelét ábrázoló mellékoltáron volt, most ünnepélyes körmenetben a templomban körülvitték és a főoltáron helyezték el.
Ettől az időtől kezdve minden évben seregesen zarándokol a nép Szentantalba, hogy a csodás kép előtt kérjenek a Boldogságos Szűztől bajaikban segítséget. Nemcsak Csallóközből, hanem Pozsonyból, Nagyszombatból, Győrből és még távolabbi helyekről is nagy számban érkeztek a búcsúsok a kegyhelyre.
Pozsonyból az első körmenetet Ágoston Leó atya vezette 1715. szeptember 14-én Szentantalba, amelyben 600 magyar vett részt. Nagyszombatból pedig az első zarándoklat 1716-ban indul el, amelyben nagyon sokan vettek részt, s hoztak magukkal egy nagy képet is. 1736. február 20-án a csallóközi papok bizonyítványt állítottak ki arról, hogy Szentantalban a gyónók és áldozók száma felülmúlja az évenkénti húszezret.
XII. Kelemen pápa 1737-ben teljes búcsút engedélyezett mindazoknak, akik a csoda évfordulóján Szent Antal templomát meglátogatják, ott meggyónnak, megáldoznak s a pápa szándékára imádkoznak. Ezt a kiváltságot örök időkre kiterjesztette.
1739. június 19-én nagy ünnepélyességgel tartották meg a könnyezés 25. évfordulóját.
A képről a vérnyomok az idők folyamán eltűntek, úgyhogy most már nem látszanak. Ennek az az oka, hogy a búcsúsok annyiszor érintették képekkel és olvasókkal, hogy öntudatlanul is lekoptatták nemcsak a képről, hanem még a rámáról is a nyomokat.
A két patena és a kehelykendő sorsáról annyit tudunk, hogy az egyik patenát a tartományfőnök Bécsbe vitte és III. Károly magyar királynak ajánlotta fel; a másik tányérkát és a kehelykendőt pedig a szentantali templom sekrestyéjében őrizték, s a csoda napján megmutatták a népnek. Az arany tányérkáról is eltűntek a vércseppek. (1789-ben II. József rendeletei következtében a kolostort kiürítették, a templomot az állami hatóság szénaraktárként, a kolostort pedig magtárként használta. A ferencesek csak húsz év múltán, 1809-ben térhettek vissza Szentantalba.)
Scitovszky János esztergomi érsek és Magyarország prímása 1855. szeptember 28-án utasította a szentantali gvárdiánt, hogy a Boldogságos Szűz ünnepén azt a kehelykendőt, amellyel a Boldogságos Szűz képéről lehulló vérkönnyeket felitatták, a népnek mutassák meg, hogy megcsókolhassák. Egyúttal arra kérte a gvárdiánt, hogy ezen kehelykendő számára aranyos tokot készíttessen, abban őrizzék ezután. De ezzel még nem elégedett meg. 1856. február 29-én újabb levelet küldött a szentantali gvárdiánhoz, amelyben elrendelte, hogy minden egyes alkalommal nagyobb ünnepélyességgel adják tudtul ezen kép tiszteletét a népnek: a gvárdián mondjon beszédet a csodás vérzésről, utána menjen a mellékoltárhoz, ahol a kehelykendőt aranytokban őrzik, s magyar nyelven hirdesse ki, hogy ez az esztergomi érsek és bíboros parancsára történik. Ezután csókolja meg a kendőt, s azután nyújtsa csókolásra a papságnak és a népnek.
A ferencesek igyekeztek, hogy Szentantalban Szűz Mária tiszteletét hathatósan elterjesszék. A ferencesek elűzését követően (1951) a kolostor papi internáló tábor volt. Az államhatalom évtizedekig akadályozta a búcsúk megtartását. A búcsújárások főként a 80-as évek végétől és a rendszerváltás után újultak meg a mai formájukban.
