Lelkipásztori Munkatársak V. Országos Találkozója
Élő meghívóvá válni
Szerző: Márton Gábor
A papság és a világi munkatársak együttműködésének lehetőségeit, hatékonyabb módjait járja körül idén a Világi Apostolok Közösségének (VAK) nyári konferenciája.
Gulyás Péter, az egyesület vezetője egy olyan álomról is beszélt, amelyben minden településen – az internet-pontok példájára – olyan „lelki-pontokat” lehetne létrehozni, ahol a helyiek lelki igényeit szolgálnák ki. Ebben a lelkipásztori munkatársak is komoly szerepet kaphatnának, hiszen hétköznapi családként a településen élők minden gondját és örömét közvetlen közelről ismerik.
– Az elmúlt öt évre visszatekintve, sikerült-e elérni oda, ahová szerettek volna mostanra?
– Még nem ott tartunk, hiszen az álmok mindig teljesebbek, mint a realitás, ami abból megvalósulhat – de maga a megvalósulás folyamata is formált minket.
Sokszor azt tapasztalom, hogy amit a közösségünk megálmodik, az jó irányba mutat, de mégsem úgy valósul meg, ahogyan mi elképzeljük. A valóságot ugyanis nemcsak mi alakítjuk, hanem Isten és mindenki, akit ő meghívott.
Azt is látnunk kell, hogy ez az öt év egy kétezer éves történet kicsiny szelete. Nem lehet ezt a két évezredet figyelmen kívül hagyni, és nem lehet semmit tiszta lappal kezdeni, hanem az idők jeleit megértve, fokozatosan lehet csak alakítani és alakulni.
– Hogyan gyarapodott a VAK ez alatt?
– Vannak mennyiségi és minőségi jelei is annak, hogy fejlődünk.
Mennyiségi mutató például az, hogy egyre több lelkipásztori munkatársat találunk meg és tudunk meghívni magunk közé. Öt évvel ezelőtt, az első konferencián csak húszan voltunk, idén pedig már százhúsz embert várunk, ami 30-40 lelkipásztori munkatársi családot jelent. Ez jelent területi növekedést is: már nemcsak a déli régióból – a Pécsi és a Szeged-csanádi Egyházmegyékből – érkeznek a résztvevők, ahonnan eredetileg elindultunk, hanem keressük a kapcsolatot az északi területeken élőkkel is, így például vannak már tagjaink az Egri és a Váci Egyházmegyékben is.
A minőségi változás ott indult, amikor egy egyszemélyes, majd kisközösségi álom megvalósulásáért egy pályázati támogatásnak köszönhetően hirtelen egy főállású munkatárs tudott dolgozni. Kibomlottak az egyes területeink: a kutatáshoz, konferenciaszervezéshez és hálózatépítéshez kapcsolódóan megjelentek kiadványaink, illetve új kommunikációs formákat találtunk ki. A nyári konferencia mellett több regionális találkozót tartottunk. Élővé kezd válni a szervezetünk, amelyben nem a központ és a végek között, hanem a tagok között igazi hálózatként áramlik az élet. Ebben látom a fejlődés jeleit: akik egy nyári konferencián rácsodálkoznak egymásra, azok között beindul egy emberi, szakmai kapcsolatkeresés is.
Én azt érzem, hogy a valódi segítség az emberi kapcsolat, amit adni tudunk a tagjainknak. Igénylik, hogy emberként, Egyházban szolgálóként számon tartsuk őket, tartozzanak egy speciális közösséghez. Ezen nagyobb hangsúly van, mint a munkájukhoz adott tárgyi segítségen, hiszen legtöbbjük enélkül is kiválóan és lelkiismeretesen végzi munkáját.
– Az Egyházban is terjed a passzivitás: a korábban aktív emberek is hátrébb lépnek, leadnak a vállalt feladataikból. Hogyan lehet mégis megszólítani az embereket?
– Egyértelmű, hogy a hagyományos struktúrák egyre kevesebb embert mozgósítanak az Egyházban. De látható az is, hogy a Jóisten eszköztára nem szűkül le a jelenleg bevett formákra. Sokan jönnek például nem vallásos családokból, felnőtt megtérőként egy katekumenális folyamaton keresztül az Egyházba, vagy sokan vannak, akik egy ezoterikus, szellemi szörfözés után találnak rá az Egyház kincseire. Sokaknak a gazdasági vagy erkölcsi válság nyitja fel a szemüket. Elég nagy az a tömeg, amely bekapcsolódna ebbe a folyamatba, ha találna megfelelő kapcsolódási pontokat. Ezeknek mindig közösségieknek és helyben találhatóknak kell lenniük, hogy bármikor elérhessék őket.
Lehetne az egy vezérelv a magyar egyházban, hogy minden településen legyen egy-egy „lelki pont” – ahogy általában van internet-pont is –, ahol egy sokkal nagyobb világhálóra csatlakoznának rá a spirituális kommunikációra éhesek. Ha lennének ilyen pontok, akkor oda kellenének olyan „rendszergazdák” is, akik segítenek eligazodni ebben a spirituális világban. A lelkipásztori munkatársak alkalmasak lennének egy ilyen feladatra, hiszen ők hétköznapi családként ott élnek a településeken, a mindennapi élet gondjaiba és örömeibe beágyazódva. Ezért az ő hiteles működésükkel a lelki ponthoz való hozzáférés is biztosítva volna. A településeknek sokat számít, ha van valaki, aki nemcsak „vendégségbe jön”, hanem ott él az emberek között. A János evangéliumban olvasható mondat – az Isten közénk jött és közöttünk élt – ebben a helyzetben a lelkipásztori munkatársak helyben élését, az emberek gondjainak ismeretét jelentheti.
– A világi apostolok sokrétű feladatot végeznek, amihez a családjuk nyújt segítséget, támaszt.
– Ha a teljes embert szolgáljuk, akkor ez nemcsak lelki, de fizikai-szociális törődést, szellemi gazdagítást, érzelmi támogatást is jelent. Fontos, hogy a lelkipásztori munkatársak is épek és harmonikusak legyenek mind a négy területen. Ebben óriási segítség a család, amely ebben az egész-ségben és teljességben segíti őket. Ezeknek a családoknak nem háttérországnak kell lenniük, hiszen ők is előtérben vannak: a lelkipásztori munkatárs nem egyedül pasztorál, hanem a gyerekén, házastársán keresztül is. A feleség az orvosi rendelőben vagy a játszótéren evangelizál, a gyerekek focizás közben.
– Az idei konferencia mottója szerint járatlan az út – de vajon járható együtt?
– Fel kell ismernünk, hogy egymás nélkül nem megy. A lelkipásztori munkatársak oldaláról ez általában egyértelmű, de szerencsére egyre több lelkipásztor is ugyanezt gondolja. A konferencián jól működő példákat szeretnénk megmutatni, ahol a partneri, egymást kiegészítő együttműködés megjelenik a pasztorációban. Reméljük, hogy ezek világító jelek lehetnek mindenki felé. Ahogyan az Egyház mozgástere szűkül, úgy mind fontosabbá válik, hogy mindazok, akik elkötelezettek Isten országának építésében, egyre inkább egymásra találjanak. Szeretnénk megismertetni, elfogadtatni a lelkipásztorokkal a mi szolgálatunkat, illetve eloszlatni az ezzel kapcsolatos félelmeiket.
Nemcsak helyi, hanem egyházmegyei és országos szinten is szeretnénk megtalálni a kapcsolatokat a lelkipásztorokkal, akik átlátják a világiak bevonásának lehetőségeit, nehézségeit, és maguk is tevékeny alakítói a kérdésnek egyházmegyei szinten. Velük beszélgetve próbálunk egy országos helyzetképet megrajzolni, és ezzel beindítani az egymás közötti kommunikációt.
– Vannak már jó példák az együttműködésre?
– Igen, a Székesfehérvári vagy Váci Egyházmegye például azok közé tartozik, ahol lelkipásztori munkatársnak lenni nem peremjelenség, hanem támogatott, egyházmegyei rendszerbe foglalt szolgálati forma.
Szemléletváltásra is szükség van, az lehet minden változás alapja. Ha azon emberek szolgálata kerül előtérbe, akikhez küldve lettünk, és akiknek szüksége is van ránk, akkor ehhez képest talán másodlagos kérdés, hogy ezt ki látja el. Az Egyházban a legfőbb jó a lelkek üdve. Ahol ezt felismerik, ott mindenki arra törekszik, hogy egyre többen legyenek, akik ezért dolgozhatnak.
Mi lelkipásztori munkatársak elég paradox helyzetben vagyunk: az Egyházban világiként, a világban pedig egyháziként tekintenek ránk, így valójában mindkét területen kisebbségben élünk. De talán nem is lenne jó, ha csupán arra törekednénk, hogy egyre több lelkipásztori munkatárs legyen.
Az én felfogásomban a lelkipásztori munkatársnak, akárcsak a lelkipásztornak, arra kell törekednie, hogy önmagát feleslegesség tegye, és hogy az egyházközösség tagjai felismerjék: nekik van feladatuk. A lelkipásztori munkatárs ehhez lehet egy felkiáltójel: ő is világi, családos, az emberek között él és mégis egyházi feladatokat vállal. Élő meghívóvá válhat, amit ebben a korban talán többen el tudnak olvasni, mint egy papi meghívót.
De ha a pasztoráció nem abba az irányba halad, hogy minél több ember végezzen egyre kevesebb munkát – ahelyett, hogy egy személyre raknánk minél több feladatot – akkor a hanyatlás irányába tartunk.
