Ozsvári Csaba ötvösművészre emlékezünk
„Könnyedséggel létrehozni a tárgyakat”
Szerző: Körössy László
Fotó: Körössy László, Gábor Adrienn Angéla, Vida József
Felesége és barátai körében hunyt el a kiváló művész 2009. július 9-én este Óbudaváron. A hivatalos értesítés szerint: „Élete egyik legszebb pillanatában”. Aznap, a Magyar Schönstatt családmozgalom ünnepi délutánján feleségével együtt elvégezték szentgyónásukat, megújították szeretetszövetségüket. A baráti körben szó esett még az épülő pátyi templom bronzkapujáról is, amelynek elkészítése Ozsvári Csaba számára művészi hitvallásának nagy formátumú kifejtését jelentette. Negyvenhat éves volt, öt gyermek édesapja, a magyar és európai egyházművészet kiemelkedő alakja.
Munkásságát nem övezte harsány elismerés, de művészetét Csempeszkopácstól Rómáig őszinte megbecsüléssel, örömmel, csendben tisztelték, akik ismerték, akik ismertük. Tudtuk, hogy tehetsége megkérdőjelezhetetlen, tudtuk, hogy művészete monolitként magasodik az egyházi jellegű ötvöstárgyak tömege fölé, s hogy stílusa előremutató, sőt meghatározó lehet(ne) magyar földön. Sokunk érzelmeit visszhangozza a művész egyik közeli barátjának vallomása, amely a halálhírt követően, a megdöbbenés, a megrendülés nyomán fogalmazódott meg, és amelyet írója közzé is tett: „Egyszerre, váratlanul, hirtelen kell rádöbbenünk arra, hogy milyen igazi értékeket hordozott magában, és milyen gazdag életművet, szellemi örökséget, felelősséget hagyott ránk.”
Ozsvári Csaba szakmai indulását a csempeszkopácsi templom bronzkapuja mutatja, amelyet a Magyar Iparművészeti Főiskola ötvös tanszékének végzőseként készített. Tanulmányai befejeztével haláláig egyházművészként alkotott. 1992-ben tanulmányúton volt Rómában. 1993 és 1995 között a Váci Egyházmegye megrendelésére készített liturgikus ötvösmunkákat. 1997-ben tíz év munkáiból Officium címmel rendezett kiállítást a Budavári Mátyás-templomban.
Báró Apor Vilmos boldoggá avatása alkalmából (1997) domborművet készített II. János Pál pápának, az alkotás címe: Vir Dolorum. 1998-ban Kisléghi-Nagy Ádám festőművésszel kiállítást rendezett a Tihanyi Bencés Apátságban „Ars Sacra” címmel. 1998 és 1999 között sikerült elnyernie a Nemzeti Kulturális Alap alkotói támogatását a római katolikus liturgiának megfelelő ötvöstárgy kollekció megalkotására.
Joseph Ratzinger bíboros egyik püspöki mellkeresztje is Ozsvári Csaba alkotása 1998-ból. Ugyanebben az évben részt vett a Mai egyházművészet kiállításon a Római Magyar Akadémián. 1999-ben Karl Joseph Rauber pápai nuntius számára készített liturgikus tárgyakat. Legismertebb művei közé tartozik az a domborművekkel díszített misekönyv, amelyet II. János Pál pápa magyarországi látogatása alkalmából alkotott, s amelyet XVI. Benedek pápa jelenleg is használ, legutóbb az idei húsvéti vigília szertartáson.
A budapesti városmisszión láthattuk Ozsvári három méter magas keresztjét a Szent István-bazilika előtt, s a felújított máriapócsi kegykép alakjait is az ő koronái (glóriái) díszítik.
A magyar főpásztorok 2008-as ad limina-látogatásuk alkalmával egy Ozsvári-kelyhet adtak át a pápának, akinek a művész – a magyarországi Schönstatt Mozgalom tagjai nevében – egy általa készített feszületet is ajándékozott.
Európa-szerte, számos templomban őrzik, használják Ozsvári Csaba műveit, viselik keresztjeit. Ezek az alkotások a magyar keresztény kultúra követeinek tekinthetők. Ozsvári művészete ugyanis alapvetően keresztény és magyar. Így vallott erről az Új Ember hetilapnak 2001-ben adott interjújában: „Saját munkámhoz elsősorban a régi művészetek irányában keresek tájékozódási pontokat. Leginkább a honfoglalás kori magyar ötvösség, a szkíta, a grúz, az örmény és a kora középkori Európa ötvösművészete foglalkoztat.” Néhány évvel később pedig a Família magazinban ugyanerről: „Nyelvhasználatom az ötvösség világában olyan természetesen magyar, ahogy egy magyar költő magyarul ír.” Ugyanitt nyilatkozott a művész a munkáiban megjelenő hagyomány és a jelenkor kapcsolatáról: „Miként a mindenáron való újat akarás sem, úgy a görcsös hagyománytisztelet sem járható út, szerintem. Valamiféle könnyedséggel létrehozni a tárgyakat, és arra alapozni, ami bennem van, ezt az »elvet« követem.”
Ez nem azt jelenti, mintha Ozsvári alkotásait a könnyedség jellemezné, nagyon is „férfias” művek az övéi. A hagyomány és az elevenség azonban – az alkotó tehetség révén – valóban az érzékenység hajszálvékony, mégis eltéphetetlen szálaival fonódik egybe általuk. Művészetére egyébként is az ellentétek szétválaszthatatlan egysége jellemző; a szellem nem dermed meg, hanem az élet elevenségével „lélegzik” műveiben; együtt van lélek és anyag, tisztán mutatkozik meg a szenvedély s az értelem. Heideggerrel szólva az igazság feltárulása ez, amely csak a valódi művészet sajátja lehet.
Szilárdfy Zoltán művészettörténész, pap-tanár írja: (Ozsvári művészetének) karakterisztikuma a Krisztus-központú szemlélet, amelyet díszítőkedvének finom érzékével szimbolikus növény és állatfigurákkal ábrázol.
Talán ez az elevenség, kedv, valamint a téma komolyságának „ötvözete” lenne az alkotó személyiségének „lenyomata” a műveken, az igazsággal őszintén megküzdő, Urában szilárdan bízó ember lelkének harmóniája.
Ozsvári Csaba mint hívő művész, munkája, hitvallása révén életünk legfontosabb kérdéseire irányítja figyelmünket. Rá emlékezve újra elgondolkodhatunk a művészet eredetéről éppúgy, mint a lélek valóságáról vagy a hiteles életről. Mindarról, amiről hajlamosak vagyunk elfelejtkezni. „Számomra a művészetnek egyértelműen vallásos rendeltetése van. Célját abban foglalhatom össze: nagy érzelmi hatást keltve művelje a lelket, tegye képessé a szenvedélyes életre, a jóra, a szépre, az igazra, és készítsen fel a halálra, az Istennel való végső találkozásra” – vallja a művész, s most, hogy elment közülünk, szavaira élesebb fény vetül.
