Kisléghi Nagy Ádám festőművésszel beszélgettünk
A görbe legyen egyenessé, a homályos legyen tiszta
Szerző: Körössy László
XVI. Benedek pápa november 21-én a vatikáni Sixtus-kápolnában kétszázhatvan művész előtt mondott beszédet, melyben felidézte, hogy elődje, II. János Pál is hozzájárult az Egyház és a művészek kapcsolatának elmélyítéséhez, valamint arról is szólt, hogy VI. Pál 1964. május 7-én hívta történelmi találkozóra a művészeket, hangsúlyozva, hogy az Egyháznak szüksége van rájuk, együtt kell működniük. XVI. Benedek most ismét megtette a gesztust, kérve a jelenlévőket, hogy segítsék az Egyház és a művészetek kapcsolatát. A több napos találkozón – amelynek keretében a pápai beszéd elhangzott – a meghívottak művészek között volt Kisléghi Nagy Ádám festőművész is, egyedüli magyarként. A találkozóról, valamint a kortárs művészet értékéről is kérdeztük az elkötelezett keresztény alkotót.
– A vatikáni találkozón gondolt a nemrég elhunyt Ozsvári Csaba ötvösművészre?
– Jó barátom volt. Megkérdőjelezhetetlen tehetség. Ott lett volna a helye a találkozón.
– Járt már a Sixtus-kápolnában?
– Többször is, de ezúttal nem mint turista. Jelen volt a Szentatya, zeneszerzők, írók, képzőművészek, színészek és rendezők. Hallgattuk a pápa szavait és a Capella Sixtina fiúkórusát Palestrinát énekelni. Az emelkedett hangulat és a találkozó patinás helyszínének kiválasztása XVI. Benedek gesztusát jelezte számomra.
Sokatmondó az a tapintatos, de egyértelmű jel, amellyel a pápa kifejezésre juttatja véleményét: hogy Palestrina szólalt meg és nem valamiféle kortárs zene, számomra azt is jelenti, hogy a Szentatya visszanyúl a gyökerekhez. Az örök formákhoz szeretné visszavezetni az egyházművészetet, és valóban a hit szolgálóleányává tenni azt, s ez számomra nagyon rokonszenves. Festményeimmel én is erre törekszem.
Egyébként a találkozón más egyházi vezetők részéről is elhangzott, például a Vatikáni Múzeum igazgatójától, hogy a művészeknek a szépség keresése, az isteni misztérium ábrázolása a feladata. A keresztény műalkotások évszázadokon át meghatározók voltak, azok emelték és voltak hatással világi alkotásokra. A nagy stílusirányzatokat a keresztény művészet határozta meg, egészen a barokk korig. Később ezt a vezető szerepét, meghatározó erejét az Egyház elveszítette, és fokozatosan kivonult a művészeti életből. A találkozón felvetődött a kérdés, hogy nem lehetne-e az Egyház és a művészek közötti távolodást valamilyen módon megállítani. Elérkezett az idő, hogy újra megtaláljuk azt, ami közös az Egyház és a művészet életében. E közös gondolkodás jegyében sok nem hívő művészt is meghívtak a találkozóra.
– Milyen érzés volt újra találkozni Michelangelo világhírű mennyezetfreskójával?
