Kisléghi Nagy Ádám festőművésszel beszélgettünk
A görbe legyen egyenessé, a homályos legyen tiszta
Szerző: Körössy László
XVI. Benedek pápa november 21-én a vatikáni Sixtus-kápolnában kétszázhatvan művész előtt mondott beszédet, melyben felidézte, hogy elődje, II. János Pál is hozzájárult az Egyház és a művészek kapcsolatának elmélyítéséhez, valamint arról is szólt, hogy VI. Pál 1964. május 7-én hívta történelmi találkozóra a művészeket, hangsúlyozva, hogy az Egyháznak szüksége van rájuk, együtt kell működniük. XVI. Benedek most ismét megtette a gesztust, kérve a jelenlévőket, hogy segítsék az Egyház és a művészetek kapcsolatát. A több napos találkozón – amelynek keretében a pápai beszéd elhangzott – a meghívottak művészek között volt Kisléghi Nagy Ádám festőművész is, egyedüli magyarként. A találkozóról, valamint a kortárs művészet értékéről is kérdeztük az elkötelezett keresztény alkotót.
– A vatikáni találkozón gondolt a nemrég elhunyt Ozsvári Csaba ötvösművészre?
– Jó barátom volt. Megkérdőjelezhetetlen tehetség. Ott lett volna a helye a találkozón.
– Járt már a Sixtus-kápolnában?
– Többször is, de ezúttal nem mint turista. Jelen volt a Szentatya, zeneszerzők, írók, képzőművészek, színészek és rendezők. Hallgattuk a pápa szavait és a Capella Sixtina fiúkórusát Palestrinát énekelni. Az emelkedett hangulat és a találkozó patinás helyszínének kiválasztása XVI. Benedek gesztusát jelezte számomra.
Sokatmondó az a tapintatos, de egyértelmű jel, amellyel a pápa kifejezésre juttatja véleményét: hogy Palestrina szólalt meg és nem valamiféle kortárs zene, számomra azt is jelenti, hogy a Szentatya visszanyúl a gyökerekhez. Az örök formákhoz szeretné visszavezetni az egyházművészetet, és valóban a hit szolgálóleányává tenni azt, s ez számomra nagyon rokonszenves. Festményeimmel én is erre törekszem.
Egyébként a találkozón más egyházi vezetők részéről is elhangzott, például a Vatikáni Múzeum igazgatójától, hogy a művészeknek a szépség keresése, az isteni misztérium ábrázolása a feladata. A keresztény műalkotások évszázadokon át meghatározók voltak, azok emelték és voltak hatással világi alkotásokra. A nagy stílusirányzatokat a keresztény művészet határozta meg, egészen a barokk korig. Később ezt a vezető szerepét, meghatározó erejét az Egyház elveszítette, és fokozatosan kivonult a művészeti életből. A találkozón felvetődött a kérdés, hogy nem lehetne-e az Egyház és a művészek közötti távolodást valamilyen módon megállítani. Elérkezett az idő, hogy újra megtaláljuk azt, ami közös az Egyház és a művészet életében. E közös gondolkodás jegyében sok nem hívő művészt is meghívtak a találkozóra.
– Milyen érzés volt újra találkozni Michelangelo világhírű mennyezetfreskójával?
– Döbbenetes élmény, mint mindig. Michelangelónál tényleg nincs helye fecsegésnek. Ellentétben a kortársművészet fő vonulatával, amelyet ködösítés, allűrök, bonyolult címek jellemeznek. Nekem nem tetszik, hogy a kortárs művészet világában fent pöffeszkedik a művész, és lenézi az embereket, mondván, azok nem képesek hozzá felemelkedni. A kereszténységtől ez teljesen idegen magatartás. Mert a kereszténység legfőbb sajátossága az alázat, hogy leereszkedik, ahogyan Isten is tette, amikor emberré, tapinthatóvá lett. A keresztény művésznek ezért nemcsak lehetséges, de kell is ábrázolnia Krisztust és bib liai, evangéliumi jeleneteket.
Azzal a kifejezésmóddal, ahogyan festek, az a célom, hogy a görbe legyen egyenessé, a homályos legyen tiszta. Miközben tudom, hogy a tiszta beszéd és a tőmondatok zavarba hozzák az egyszerű embereket lenéző „művészeket”. Jómagam megpróbálok szembeúszni az árral. Talán ezért van az, hogy csak egyházi folyóiratokban, műsorokban engednek megszólalni. Az sem véletlen, hogy e nagyszabású találkozó hírének a magyar sajtóban szinte nyoma sincs. Az olaszoknál persze ez nem így van, ott a világi tévécsatornák is közvetítették a vatikáni találkozót, az olaszországi közéletben hírértéke van egy ilyen eseménynek. Nálunk csak az Új Emberből lehetett tudni a történtekről.
– Lenne igény a fiatalok részéről az Ön által említett „tiszta beszédre”, a másként gondolkodásra?
– Igen, mindenképpen. A mai fiatal művészek munkáiban a célt és talajt vesztett emberek kétségbeesett próbálkozásait látom. Éppen náluk kellene elkezdeni, megtanítani őket az értéket felismerni és létrehozni. Tudom, hogy a Képzőművészeti Egyetemen sok hallgatónak lenne igénye klasszikus képzésre és szemléletmódra. Ehelyett csupa olyan munkákat, hiteltelen, üres installációkat készíttetnek velük, amelyek nem hordoznak valódi értéket.
Olyat példaképeket kell felmutatni számukra, mint Michelangelo, nekik pedig olyan műveket létrehozniuk, amelyek bámulatba ejtenek és Istenhez emelnek, hogy aki látja azokat, átélhesse a katarzist, megtisztulást. Biztos vagyok benne, hogy odafönt maga Michelangelo is szurkol ennek a törekvésnek.
– Milyennek látja a hazai egyházművészet jelenét?
– Vannak próbálkozások, törekvések. Úgy gondolom azonban, a művészeti élet helyzetét tekintve ma már nem lehet különválasztani hazai vagy külföldi, egyházi vagy világi művészeti jelenségeket. A modern művészet látszólag a személyesség, az egyéni önmegvalósítás eszköze, valójában egyeduralkodóvá vált egyfajta öncélú, nemzetközi stílus, trend, ami diktál. Mindenképpen nagy a baj. S még ott sem tartunk, hogy ezt kimondjuk legalább egy rendezvény, konferencia keretében. Nagy erővel működik még a posztmodern utáni világ, és ennek képviselői árgus szemekkel ügyelnek arra, hogy rés ne támadjon a falon, mert abban a pillanatban összeomlik a hazugsághalmaz.
A művészeti folyóiratok olyan szó- és mondat összetételekkel dolgoznak, amelyekből nem lehet kibogozni a mondanivalót. Ködösítenek, és elvont eszmefuttatásokkal riasztják el a művészetbarátokat, olyan művekről értekeznek, amelyek nem hordoznak semmiféle értéket. Az sem kétséges, hogy a művészeti életben is meghatározó lett a pénz, a nyereségvágy – a szolgálat és áldozatvállalás helyett.
– Mit jelent az alkotói folyamat az Ön számára?
– Számomra a művészet már önmagában is fegyel met, összeszedettséget kíván. Egy kép a Teremtővel folytatott elmélyült párbeszédből jön létre. Minden egyes ecsetvonást meg kell bírálnom, hogy jól tettem-e oda. Kötelezettségem, hivatásom van, ha úgy tetszik, megszólítottságom, és ez nem hagy békén, folyvást sürget. Az emberi élet amúgy sem hosszú, e rövid idő alatt kell, hogy tanúságot tegyek képeimmel, a tehetséggel, amit Isten adott, s amellyel élnem kell, és nem visszaélnem. Megpróbálok a rejtettről az érthetőn keresztül beszélni, a láthatatlant láthatóvá tenni. Mindennek persze föltétele a szakmai felkészültség, az elkötelezettség.
– Jelenleg min dolgozik?
– Egy nyolcvanszor hatvan centiméteres képet festek. A témája: Madonna a kis Jézussal.
