Elmúlt karácsonyok szelleme
Angyalt láttál...
Szerző: Szalontai Anikó
Az ünnep közeledtével mint Scrooge urat, bennünket is meglátogat az elmúlt karácsonyaink szelleme – s bár minden esztendő alakít a képen, az ünnep varázsát ezek az emlékek táplálják. Ma a családoknak egyre több gonddal, aggodalommal kell szembenézniük, ám nem szabad elfelejtkeznünk a karácsony eredeti üzenetéről, amely független attól, volt-e időnk a nagytakarításra vagy pénzünk ajándékokra. Néhány régi, örökre emlékezetes karácsonyt idézünk fel, amelyek átragyognak a múltból.
A II. világháborúban Budapest volt az egyik legtöbbet támadott főváros, a sorban az utolsó az 1944–1945 telén lezajlott ostrom volt. December 26-án zárult be a gyűrű a Budapesten és környékén védekező német és magyar haderő körül. Éva néni fiatalon, Budán élte át az ostromot. „Az egyik legszomorúbb, de talán az egyik legbensőségesebb karácsonyunk volt az 1944-es – meséli. – Nővérem hároméves kisfiával hozzánk költözött, mert a férje katona volt. Nagynéném tízéves fiával és édesanyjával jött hozzánk, mert a férjét légoltalmi szolgálatba osztották be. Egyik nap pedig barátnőm érkezett meg váratlanul Szegedről, mert nem folytatták a tanítást a főiskolán, de nem tudott tovább utazni a szüleihez. Három tagú családunk az ünnepre kilenc fősre gyarapodott, de nagy békességben töltöttük azokat a napokat, és örültünk, hogy a család egyik része együtt van.
Az »éjféli misét« délután három órakor tartották a budai ferencesek, ám nem mertünk elmenni. Órákon keresztül karácsonyi dalokat énekeltünk egy szál fenyőág és egy olajmécses mellett. Nem volt alkalmunk karácsonyi készülődésre, nem is volt ünnepi vacsora, de a szívünkben igazán átéltük az ünnep mélységét, a Szent Család helyzetét. És akkor érkezett a nagy-nagy ajándék: megszólalt a telefon – ami igazán ritkán történt meg akkoriban –, nővérem katona férje jelentkezett. Elmondta, hogy jól van, egészséges, és minden jót kívánt.
Másnap az óvóhelyen hallgattunk szentmisét és szentáldozáshoz is járulhattunk. A légitámadások többször ismétlődtek. Az óvóhelyen mindenki együtt imádkozott a kétévestől a legidősebbekig, a ferences atyák pedig rendszeresen miséztek – azokban a napokban egy életre szólóan megtapasztaltuk Isten gondoskodó szeretetét, valódi jelenlétét.”
Csedő István a gyulafehérvári kántoriskolában végzett tanulmányai befejezése óta, 1961-től folyamatosan kántorkodott: szülőfalujában kezdte, Csíkszentgyörgy-Bánkfalván, azután Csíksomlyón, majd Sepsiszentgyörgyön folytatta, később magyarországi településeken, s végül hazatérve Erdélybe, a somlyói kegytemplom közelében, Csíkcsomortánban – immár nyugdíjasként – helyettesítéseket vállal. Közel fél évszázad alatt sokat változott a világ, s a karácsony ünneplése is, ő mégis ezt vallja: „az ünnepet úgy élem meg most is, mint zsenge kántoriskolás koromban. Mindig arra törekedtem – s a kántornak ez is kötelessége –, hogy a szentmisén a hívek az éneklés által is bekapcsolódjanak a közös áldozatba, amelyet a pap bemutat. Nem az a fontos, hogy a kántor a tudását fitogtassa.
Emlékszem az első karácsonyi kántori szolgálatomra: az idős bácsik olyan lelkesen, szívből énekelték a régi énekeket, hogy talán bele is feledkeztek kissé, ahogy zengték: Betlehemi pusztán örvendetes hír van… Próbáltam tartani az ütemet, de figyeltem is rájuk, hagytam, hadd énekeljék a szívük szerint. Csodálatos volt, ahogy egységben voltunk.
Szeretem a karácsonyt, vidámság van benne, hiszen Krisztus születését ünnepeljük. Nem az ajándék a fontos. Gyermekként mi nem is vártuk, akkoriban csak a karácsonyfa volt, melyet az »angyal hozott«, így mondtuk, mondjuk ma is. A cukrot pedig vízkeresztig, a házszentelésig nem szabadott levenni a fáról. Éjféli mise után töltelékes káposztát ettünk, ez volt a Mária-radina, fent voltunk vagy fél háromig. Kürtős és mákos kalácsot ettünk. Akkortájt vágtak disznót, majorságot (baromfit – a szerk.) is, a szalonnát azonban nem lehetett megkóstolni addig, amíg a kakukk meg nem szólalt, tehát tavaszig.
Később nehéz idők jöttek, tiporták, üldözték az Egyházat. A kántori vizsgát húszan tettük le, de egyedül én szolgáltam azután kántorként. Soha nem felejtem el az első szentmise kezdőénekét: Leborulok oltárodnál, nézd Uram, egész a földig. / Térdeim a porba hullnak, szemem égő könnyben fürdik. / Hálából e csekélységet, két galambot hoztam Néked. / Egyik szívem, másik lelkem, vedd kedvesen én Istenem.
Emlékszem egy karácsonyra: Kurdon laktunk, és a szolgálati autómon Döbröközre indultam éjféli misére, a Trabant azonban a mező közepén leállt. Sehol senki, kétségbe voltam esve. Egyszer csak jött egy kocsi Dombóvár felől, integettem, az út közepére álltam: gondoltam, ha nem áll meg, akkor üssön el. Megállt. Mondtam a sofőrnek, miről van szó, és ő megfordult az autóval, s nagy lelkesen elvitt Döbröközre. A Gondviselés műve volt, mire a mise elkezdődött, éppen odaértem. Lelkesen zengett a templom, amikor belekezdtem a kezdőénekbe: Egy didergő gyermek van a város szélén. / Ki iszonyúan fázik a nagy hidegben. / Az üdvözítő Jézus, mint gyermek jött el. / Azért a város végén jutott neki hely. Ez egy döbröközi ének.
Egyébként soha nem késtem el egy miséről sem. Csak egyszer, régen, s az éppen éjféli mise volt. Este fáradt voltam, lepihentem s elaludtam. Egyszer csak kopogtatott valaki az ablakon, éppen az, aki a pásztorjátékban az angyal szerepét játszotta. Akkoriban az éjféli mise előtt volt egy latin szertartás, a pap énekelte. Ennek a végére már a kórusba értem, és kezdődött a pásztorjáték: én voltam a pásztor, s kezdtem: Ej engem ki ébresztett fel álmomból? / Hogy angyal volt, észrevettem szavából… S az angyal válaszolt, énekelve: Igazad van, pásztor, hogy angyalt láttál! / Az is igaz, amit tőle hallottál… Mosolygott mindenki a kórusban. Nekem meg dobogott a szívem nagyon. Azóta nem fekszem le soha éjféli mise előtt.”
A legemlékezetesebb karácsonyok a legtöbbünk számára mégiscsak a gyermekkoriak, amelyek az izgatott várakozás, a családi hagyományok különös keverékéből épültek fel.
„Gyermekkoromból, háború előttről karácsonyról karácsonyra átfolyó emlékeim vannak – idézi fel Szathmári Tamás, nyugdíjas tanár, aki Budapesten és környékén nevelkedett. – Természetesen adventtel kezdődött az ünnepi készülődés. A várakozás két síkon zajlott: édesanyám végezte a karácsonyi nagytakarítást a lakásban, ugyanakkor kitisztította a mi lelkünket is. Két testvéremmel együtt nagy izgalomban voltunk a négy hétben, kíváncsiak voltunk, mit kapunk ajándékba, ugyanakkor sokat beszélgettünk is szüleinkkel. A készülődés része volt, hogy elmentünk lelkigyakorlatra, illetve csendes napra – ugyanis vegyes házasságnak vagyok a gyermeke, édesanyám katolikus, édesapám evangélikus volt.
Az ünnep első mozzanata volt, hogy kizárattattunk a »Paradicsomból«. Szüleik díszítették a fát, helyezték el alatta az ajándékokat, s mi gyerekek addig nem mehettünk a szobába, amíg meg nem szólalt a kis csengő. Emlékszem, az első karácsony estén, amit fel tudok idézni, nagyon megdöbbentett a gyertyák lángja a sötét szobában. Édesanyám szépen énekelt, édesapámnak pedig csodálatos basszus hangja volt, ők énekelték el a Mennyből az angyalt. Ezután édesapám elmondta a Miatyánkot, édesanyám az Üdvözlégyet, majd elhallgattak, és éreztük, hogy nekünk sem szabad beszélni. Akkor nem értettem, miért nem rohanhatunk az ajándékokhoz, de az imádság, a szüleink csendessége megfogott minket, gyerekeket is – ez a néhány perc alkalmat adott az elmélyülésre, ugyanakkor arra is, hogy az előrement, illetve az ország távoli szegletében élő rokonokra gondoljunk. Ezt a szokást a mai napig megőriztük a családunkban. Kicsit még beszélgettünk a szüleinkkel a karácsonyfa mellett, ezután következett az ünnepi vacsora. A nap az éjféli misével zárult, amelyre, hogyha fenn bírtunk maradni, elmentünk édesanyámmal.
A világháború utáni szenteste örökre bevésődött az emlékezetembe – persze akkor már nem voltunk kisgyerekek. 1945-ben nehéz volt akár még fenyőfát is szerezni, de édesanyám nagyon ötletesen megoldotta a problémát. Egy régi seprűnyelet átfúratott édesapámmal, és a lyukakba tűztünk örökzöld ágakat. Mint mondta: akármilyen tákolmány is, szenteste itt a helye a szobában, mert a fa a szeretetet szimbolizálja – ahogyan a fa törzséből kinőnek az ágak, úgy nőnek ki Jézus Krisztusból a lelkek. A díszek is saját készítésűek voltak, építőkockákat csomagoltunk be sztaniolba és szalvétába. Akkor jegyrendszer volt, s édesanyám már korábban elkezdett félretenni az adagokból, az így megspórolt cukorból főzte a szaloncukrot. A készülődés alatt pedig végig arról beszélt: lehet üres a karácsonyfa alja, ha a szívünk szeretettel van tele.”
