Szent Pál évétől a Papság évéig
Az Egyház missziója ma
Szerző: Kránitz Mihály
XVI. Benedek pápa a tavalyi évben hirdette meg a most júniusban záruló Szent Pál-évet, de egyúttal június 19-től, Jézus Szentséges Szívének ünnepétől megnyitja a Papság Évét is. Különleges fontossága van tehát 2009-ben az Egyház számára, hogy Krisztustól kapott küldetéséről gondolkodjon. A kétezer évvel ezelőtt elindult kereszténység elterjedése a Szentlélek munkája után nem kis mértékben Pál apostolnak köszönheti a sikerét. Úgy tűnik, ma is hasonló körülmények vannak, mint akkor, amikor egy hatalmas, gazdag, sokkultúrájú és sokvallású birodalomban kellett hirdetni az evangéliumot. Európában és más, technikailag fejlett országokban a viszonylagos jólét és a kényelem újra kihívás elé állította az evangélium hirdetését, mert a mai kultúra és a mai világ megfeledkezett az ember magasabb rendű hivatásáról.
Már II. János Pál pápa a papi megszentelődés napjává emelte Jézus Szentséges Szívének ünnepét, s most ugyanezen az ünnepen kezdődik és majd egy év múlva záródik is a „papság esztendeje”.
Az újdonságok között szerepel ebben az évben, hogy a Papi Kongregáció kiad majd egy direktóriumot, vagyis egyfajta útmutató könyvet a papság használatára, amely különösen a gyóntatók és a lelkivezetők számára gyűjti össze XVI. Benedek pápa írásait, reflektálva a pap mai életére és missziójának konkrét feladataira.
A hiteles papi élet kulcsa nem más, mint a Krisztusért érzett szeretet, mely a pap szívét hevíti, és ezáltal nagy odaadással Őt hirdetheti. Szent Pál erről így írt: „Számomra az élet Krisztus!” (Fil 1,21) A papnak tehát midig Krisztushoz kell hasonlóvá válnia, hogy az Egyház küldetésében előmozdítsa a saját maga és a rábízottak üdvösségét.
A humanizmus, a felvilágosodás, a racionalizmus és a technológia világába ritkán vagy egyáltalán nem fér bele a vallásos gondolkodás és érzés, melyet művészek, filozófusok, szociológusok gyakran a gyengeség, a tévedés vagy éppen az illúzió világába száműznek. Ilyen szempontból nehéz kort élünk, mert a hit és az erkölcsi magatartás, amit a keresztények képviselnek, sokszor parlamenti szinten kerül elutasításra.
Amikor ötven évvel ezelőtt, 1959. január 25-én XXIII. János pápa meghirdette a II. Vatikáni Zsinatot, a zsinat által elemzendő témák közé azonnal besorolták az Egyház missziós tevékenységét is. Már a Lumen gentium kezdetű dogmatikus konstitúció kiemelte, hogy az Egyház „az üdvösség egyetemes szentsége” (LG 48). Az Ad gentes missziós határozat pedig kifejti, hogy „az Egyházat Isten küldi a népekhez, hogy az üdvösség egyetemes szakramentuma legyen, ezért akarja minden embernek hirdetni az evangéliumot” (AG 1). Az Egyház, amelyből a misszió kiindul, a Szentháromság megváltó tervének az eszköze.
Ebben az évben, amikor Szent Pálra, a népek nagy apostolára emlékezünk, és felidézzük a papság küldetését is, különösen igaz, amit a zsinati határozat megállapít: az Egyház jól tudja, hogy még roppant nagy missziós munka vár rá, mert nagyon sok ember még nem hallotta vagy alig hallotta az evangéliumi üzenetet (AG 10). Ma megközelítőleg 6,5 milliárd a Föld lakossága, s úgy tűnik, mintegy 4 milliárd ember nem hallotta az evangéliumot, vagy nem jutott el hozzá az Egyház tanítása.
Szent Pál óta gyakorlatilag nem változott a misszió iránya, amely a még vagy a már nem evangelizált személyeket szólítja meg. A papoknak, a szerzeteseknek és a hithirdetőknek ezért a tanúságtétel formájában kell szólni a keresztény örömhírről.
II. János Pál missziós körlevele, a Redemptoris Missio 1990-ben jelent meg, melynek alcímében az olvasható, hogy ez „az Egyház minden időre érvényes missziós megbízatásáról” szól. Az Egyház számára is világossá vált, hogy vannak olyan helyzetek, amelyekben csak a párbeszéd „az egyedüli lehetőség arra, hogy tanúságot tegyünk Krisztusról” (RM 57). A jelen posztmodern világban II. János Pál pápa missziós üzenete felszólít minden világi hívőt, hogy szentelje idejének egy részét az Egyháznak azzal a meggyőződéssel, hogy ez hitéletükhöz tartozik (RM 74).
A mostani nehéz és összetett helyzetben azzal is számolni kell, hogy a különböző kultúrákban és nemzetekben Isten és a Szentlélek már előbb ott van, mint ahogy a misszionárius megérkezik, vagy ahogy a mai hívő igyekszik a kereszténységet, az evangéliumot és az Egyházat bemutatni. II. János Pál pápa ezért újra meghirdette Európa evangelizálását, s bár a tényleges misszió inkább olyan népek között terjeszti az evangéliumot, ahol az Egyház még nem honosodott meg (AG 6), mára a már korábban evangelizált országokban is újult erővel kell az evangélium élő szavának felhangoznia.
Mi volt kétezer évvel ezelőtt Pál apostol módszere? Mit tanulhatnak el tőle a ma papjai és misszionáriusai? Azt az elszántságot, amellyel fáradhatatlanul ment és jutott el az emberekhez, és beszélt Jézus Krisztusról, a Feltámadottról. Krisztus tanítványainak ma kell folytatni ezt a munkát, a missziót, vagyis „hogy az Úr tanítása terjedjen és dicsőségre jusson” (2Tessz 3,1; AG 1).
