Cikkek listázása

Papok, szerzetesek szüleivel beszélgettünk

Isten beköltözött a családunkba

Szerző: Körössy László

Papszentelések időszakában vagyunk, azokra az emberekre figyelünk, akik elkötelezik magukat Isten hívására, az Ő szolgálatára. Egy út kezdetén állnak ők, de mégsem a semmiből léptek elő. A háttérben ott a gyermekkor, a fiatalság, és ott vannak azok is, akik meghatározó szereplői voltak ezeknek az éveknek; s akik közelebbről-távolabbról, de valamiképpen továbbra is kísérői lesznek fiuk vagy lányuk életének – a szülők.
Tizenöt évvel ezelőtt merült fel a gondolat egy édesanya fejében, hogy a papi-szerzetesi hivatást választó ifjak szülei számára találkozót szervezzen, ahol alkalom nyílik arra, hogy édesanyák, édesapák megosszák „megváltozott életállapotuk” örömeit, gondjait.
Idén is lesz ilyen találkozó Tahiban, a Szív Lelkigyakorlatos Házban. A júniusi papszentelések apropóján Nobilisné Máriával, a lelkigyakorlat „ötletgazdájával”, valamint Szilvay Gézáné Annával, kilenc gyermek (köztük egy szerzetessé lett lány) édesanyjával beszélgetünk.

Nobilisné Máriát először természetesen az ötlet indítékáról kérdeztük.

– Az első két gyermekünk – egy fiú és egy lány – a nyolcvanas évek végén, szinte egy időben közölte velünk, hogy Isten hívja őket papi, illetve szerzetesi szolgálatra. Ez még a legfelkészültebb családokban is váratlan „fordulat” lenne, ahogy nálunk is az volt, habár a nagybátyám és az unokatestvérem is pap. Dupla meghívás. Ekkor ötlött fel bennem, hogy el kellene vonulnom egy lelkigyakorlatra ezt az egészet végiggondolni, hogy mit is tesz az Úr a mi családunkban. A folytatás pedig az lett, hogy később kiderült, ezzel a gondolattal nem vagyok egyedül, s így Tahiban sor került az első összejövetelre. A Jézus Szíve nővérek nagyon nyitottan fogadtak minket, pedig sokan jöttünk, eleinte nem is volt elég hely.

Azóta már harminc alkalommal (közel kétszázan) találkoztunk ezen a „hivatásgondozó” lelkigyakorlaton, ahogyan Nagy Ferenc atya nevezte összejöveteleinket, hiszen vallotta, hogy a szülőknek igenis van szerepük fiuk, lányuk sorsának alakulásában. A kérdés az, hogy milyen módon és milyen mértékben.

Tizenöt év hosszú idő, ma már vannak köztünk olyan szülők is, akik megélték, hogy gyermekük „megfordult” a hivatás útján, és kilépett. Számukra a legfontosabb tudatosítani azt, hogy akit szeretünk, azt nem a tetteiért, hanem önmagáért szeretjük.

Kérdések és tanácsok

– Sokszor elhangzott már a legmeredekebb kérdés a lelkigyakorlaton: elment az esze a fiunknak/lányunknak, hogy ezt a hivatást választotta?

Bizony, az a tapasztalat, hogy meg kell tanítani a szülőknek, hogy elfogadják gyermekük döntését – folytatja Nobilisné Mária.

Egy anyukának – aki végigszenvedte a lelkigyakorlatot, mert rengeteg problémája volt azzal, hogy a lánya szerzetesnek ment – egyszer egy idős atya azt mondta, hallgatva a lányáról szóló történeteket: „De asszonyom, hiszen a maga lánya egy szent.” Ettől kezdve az anyában valami megváltozott, és később szülői közösségünk egyik motorja lett – béke költözött a szívébe.

Egyébként engem a fiam és a lányom tanított meg arra, hogy miként alakítsunk ki megfelelő viszonyt velük. Nem kell mindenbe beleszólnunk, és nem kell tudnunk gyermekünk minden apró mozdulatáról. Persze ez nem mindig könnyű. Van olyan édesanya, aki azt mondja: a fiam szobáját olyan szépen berendeztem, gyönyörű hófehér szőnyeget tettem a padlóra, de úgy össze van taposva… mert mindenkit beenged a szobájába!

Erre azt mondanám, hogy gondoljuk meg, anyósnak lenni sem könnyű. És akkor még nem beszéltünk az apákról, akiknek más miatt nehéz az egész. „Miért nincs valami rendes állása, miért nem viszi tovább a család nevét?” Valamint, ha idősebb szülőkről van szó: „Ki fog gondoskodni rólunk?” Nehéz elfogadni gyermekünk választását, de ez az egyetlen út.

Egyik lányom mondta valamikor, egy beszélgetés közben: édesanya, amikor Jézus a családból meghív valakit az Ő szolgálatára, akkor maga költözik be a családba.

A teljes cikk >>>

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>