Egy nagycsaládos diakónus vallomása hivatásáról, szolgálatáról
Mindvégig a tenyerén hordott minket
Szerző: Toldi Éva
„A felszentelési szertartáson lélekben ott térdelt, ott borult le mellettem a feleségem is az oltár előtt, s a Mindenszentek litániája közben gondolatban az ő kezét fogtam, és szememmel őt kerestem elsőként, mikor rám adták a dalmatikát, a diakónusi öltözéket. Hálát adtam a Jó Istennek, hogy mindvégig a tenyerén hordott és vezetett minket, s közben küldetésemben megerősített” –
dr. Matykó Árpád szavai ezek, aki diplomás orvos, boldog házasságban élő férj, három felnőtt gyermek édesapja, két éve állandó diakónussá felszentelt szolgálattevő az Egyházban.
Egy aprócska bakonyi falu háziorvosaként gyógyított évtizedeken át. Nem a sors kényszerítette bele ebbe a talán szakmájában „lenézettnek” is tekintett helyzetbe – „falusi orvos egy Isten háta mögötti településen” –, hanem maga választotta élete párjával ezt az igazabb „karriert” – a budapesti helyett – maguknak és gyermekeiknek.
A modell: a szolga Krisztus
Akár történelminek is nevezhető szertartás keretében Márfi Gyula veszprémi érsek tíz állandó diakónust szentelt fel az egyházi rendben betöltendő sajátos szolgálatukra 2007. június 16-án a megyeszékhelyen, az Árpád-házi Szent Margit-plébániatemplomban (közöttük Matykó Árpádot). Az egyházmegyében addig egyetlen nős diakónus teljesített szolgálatot (őt 2001-ben szentelte fel a főpásztor), dr. Szathmáry László, aki civil foglalkozását tekintve állatorvos, háromgyermekes családapa. A 2007-ben felszentelt állandó diakónusok is valamennyien családos emberként vállalták a diakónusi szolgálatot, azaz „kipróbált férfiak”, 35 év felettiek. Van közöttük jogász, pedagógus, polgármester és jegyző is, s a feleségük beleegyezését adta ahhoz, hogy a családi élet mellett a szerpapi szolgálat vállalásával is építsék Isten Országát.
A diakónusi lelkiség – nevéből eredően – a szolgálat lelkisége. A nagy modell a szolga Krisztus, aki teljesen Isten szolgálatában élt az emberek javára, és megparancsolta tanítványainak, hogy hasonlóképpen cselekedjenek. Ez a hivatás nemcsak egy életszakaszra vonatkozik, hanem állandó jellegű. Az állandó diakónus tehát nem félig pap, félig laikus. Nagyon jól körülhatárolható hivatása van az Egyházban, amely hármas feladatkört jelent: az igehirdetés, az eucharisztia és a szeretet szolgálatát.
A diakónus ugyan nem mutathat be szentmisét, nem gyóntathat és nem adhatja fel a betegek kenetét, de prédikál, áldoztat, vezeti a közösség karitatív életét, temethet és eskethet is többek között. Napjainkban különösen fontos lehet a családos diakónusok szolgálata azokon a területeken, ahol a paphiány gondot okoz a lelkipásztori ellátásban.
Új élet kezdetén
– Óbudai származású vagyok, egy olyan családban nőttem fel, ahol vallásról, hitről soha nem hallottam – idézi Matykó Árpád, amikor bensőséges, egyszerű otthonukban felesége társaságában beszélgetni kezdünk a hivatásáról. – Az élet úgy hozta, hogy a gimnáziumban biológia tagozatra jártam, s adott volt, hogy ezen a pályán menjek tovább. Orvosi egyetemre jelentkeztem.
Előbb az aneszteziológusi szakot végezte el, majd jóval később megszerezte a háziorvosit is. Diploma után hamarosan megnősült, kórházi munkája során talált rá élete párjára, s a fővárosban kezdődött közös életük, első két gyermekük is ott született meg.
– Jól éltünk, szép lakásunk volt, én akkor 33 éves voltam, s egy kórház vezető adjunktusa, vagyis komoly karrier előtt álltam. Párom számára pedig biztosítva volt már egy tanári állás – idézi fel Árpád.
Minden biztosított volt, de mégsem biztonságos. Mert mi adja a biztonságot? Nem elsősorban az anyagi és az egzisztenciális háttér, sokkal inkább a lelki háttér, ami nélkül a jövő építése, a gyermekek felnevelése, az élet igazi minősége csak hiányos lehet. Látva a törtető világot maguk körül, a rohanó, családot pusztító, önmegvalósító érdekharcot, döntés elé kényszerültek, mondja. Vajon azt az életet akarják-e élni, azt a karriert építeni, és a gyerekeiknek is olyan jövőt akarnak-e biztosítani, amit a főváros kínál?! Tudták: nem mindegy, hogy a gyerekek milyen környezetben nőnek fel, hogy olyan közösségben-e, ahol vannak még gyökerek, ahol vannak még értékek, van erkölcs, van a családnak megtartó ereje, vagy ahol mindez hiányzik. Eldöntötték: váltanak. Alig néhány hét múlva Csesznekre költözködtek, ahol Árpád háziorvos lett, felesége, Marcsi pedig mellette nővér.
– Hét hónapos veszélyeztetett várandós anya voltam akkor már a harmadik gyermekünkkel – emlékezik vissza az asszony. – Nem volt könnyű lépés, de nem gondolkoztunk egy percet sem. Most már tudom, hogy a Gondviselés akkor is velünk volt, neki köszönhetjük, hogy az életünk „jóra fordult”. Két főiskolát is elvégeztem, a „karrierem” odalett, de boldogan tettem a családomért.
– Egészen új életforma kezdődött, mondja Árpád – a falun együtt az emberekkel, éjjel-nappal a betegekkel, állandó készenlétben, hiszen abban az időben nem volt még központi ügyelet, csak hétvégeken. Olyan volt mégis, mintha az életünk állandó vakáció lenne. A közösség befogadott minket. S ebben a környezetben találkoztak a gyermekeink azokkal az asszonyokkal, férfiakkal, fiatalokkal, akik templomba jártak. Volt egy néni, aki segített nekünk a kisgyermekünk gondozásában, s ő megtanította a kicsit is meg a nagyobbakat is imádkozni, s elvitte őket a templomba, úgyhogy a gyerekeink beiratkoztak hittanra, aztán elsőáldozók lettek.
– Tulajdonképp mi a gyerekeink nyomában járva jutottunk el a templomba – vallja az asszony, Marcsi. – Nekünk még csak polgári esküvőnk volt akkor, egyházi nem. Jung Józsi bácsi, a bakonyoszlopi plébános atya készített fel minket a nagy eseményre. Aztán baráti szálak révén kerültünk kapcsolatba a templomos lovagrenddel, ahol a férjem a rend titkára lett Nagy Károly prior atya mellett, akinek szintén nagyon sokat köszönhetünk.
Szolgálatban – mindörökre
Már akkor is sokat segédkezett az egyházközségi munkában Árpád – ünnepek megszervezése, szentmiséken való szolgálat, gyerekekkel való foglalkozás – a helyi plébános atya mellett. S Jung atya vetette fel végül egy alkalommal neki, hogy legyen diakónus.
– Azt sem tudtam, mit jelent az. De mivel lelkiatyám volt, hát hogyne hallgattam volna rá. Elkezdtem tanulni a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán Budapesten. Persze nagyon nehezen ment a két feladat – a háziorvosi munka és az egyetemi tanulmányok – együtt. Sokat küszködtem az idővel, az erőmmel. Végül letettem Isten kezébe a gondomat, rábíztam, legyen úgy, ahogy Ő akarja. S ekkor megoldódott minden. Érsek atya szólt, hogy fel fog szentelni tíz diakónust, kezdjük el a felkészülést. S onnantól kezdve Szathmáry László – aki az egyházmegye első diakónusa volt – vezette a felkészülésünket egy éven át.
Árpád azóta feladta háziorvosi megbízatását, mert úgy érzi, igazi hivatását-küldetését a diakónusi szolgálatban találja meg most már mindörökre. A Gondviselés intézte azt is, hogy éppen akkor át tudták adni egy jelentkező orvosnak a státust. De a gyógyítást sem hagyja abba azért, most szervezik a környéken a kamilliánus családot a rend égisze alatt. A lelki gondozás, a betegek látogatása, segítése igazi diakónusi és gyógyító feladat is.
Az evangelizálást Árpád és Marcsi a családjukban is gyakorolja. Az esküvőket, a keresztelőket mindig Árpád végzi a felszentelése óta.
– Nagy kegyelemnek érzem, hogy édesanyámat végső óráján meg tudtam áldoztatni. Ez egy újfajta lelki búcsú lehetőségét adta meg számomra – vallja Árpád.
