Látogatóban a hortobágyi puszták lakóinál
„Túl nagy a csönd…”
Szerző: Kovács Ágnes
Fotó: Kovács Ágnes
A városból kiérve a hortobágyi pusztába, az ember szinte belehuppan a végtelen rónaság csöndjébe, a háborítatlan természetbe, az istenfélő ember lelke leborul a tökéletes szépségben rejlő Teremtője előtt, szinte simogatja a természet – és közben eszébe jutnak Petőfi sorai:
„…a puszták rónaságán,
Hol némán ballag a csendes kis ér.
S hol a bogárdöngés a legnagyobb zaj…
Ottan megállt az ifju,
Körültekintett áhítattal,
S midőn szemét lelkét meghordozá
A láthatár fönségein,
Erőt vett rajta egy szent érzemény,
Letérdepelt s imádkozék:
»Imádlak Isten, most tudom, ki vagy,
Sokszor hallottam és sokszor kimondtam,
De nem értettem nevedet…«”
De ugyanígy érez-e az az ember, akit nap mint nap átölel a végtelen, dicső természet, aki ismeri annak szokásait, vihar előtti csöndjeit…, leborulva mondja-e, „imádlak Isten, most tudom ki vagy”?
A hungaricumok nemzetünk páratlan értékeit, ízeit, természeti kincseit mutatják be Európa nemzeteinek. A puszták mélyén megbúvó „alföldi tanyák világa jellegzetes hungaricum” – olvastam az egyik internetes portálon.
Talán a 30-as, 40-es években büszkélkedhettünk volna a több mint 45 ezres lélekszámú, tízezer tanyát is számláló, kisparaszt gazdaságokat felmutató tanyavilágunkkal, ahol sok gyermek született, és ahová kellett az iskola, de még a kultúrház is. Klebelsberg Kunó (1922–1931-ig vallás- és közoktatásügyi miniszter), a tanyasi iskolarendszer atyja tudta, hogy kultúra, oktatás nélkül nincs nemzet és nincs felemelkedés. Templomot ugyan nem építettek, de a papok a tanyasi iskolákban megtarthatták a szentmiséket.
A második világháború után viszont már megindult a tanyák felszámolása, 1975-ben az utolsó tanyasi iskolát is megszüntették. A tanyák elnéptelenedtek, a közösségek megszűntek, lakói elmagányosodtak, magukra maradtak. A Hortobágy környéki tanyákon már csak két-háromszázan élnek, azok, akik ott születtek, ott nevelkedtek. Nincs már gazdaság, nincs iskola, a faluhoz 20 km-re lévő Árkuson már a bolt is bezárt, a tömegközlekedés is megszűnt. Autót kevesen tudnak fenntartani, hogy beszerezzék az alapvető élelmiszert, így hetente egy alkalommal az erre a célra rendszeresített busz viszi be a bevásárlókat Hortobágy faluba. Hortobágy önkormányzata pedig erejéhez, lehetőségéhez mérten mindent megtesz, hogy jobbítson a kint lakók életkörülményein.
Háromévesen kollégista
1968-ban a Hortobágyi Állami Gazdaság központjaként Hortobágy község lett a puszta közigazgatási központja, az 1970-es években felépült az új tanyasi kollégium és iskola is.
A Központi és Petőfi Sándor Kistérségi Általános Iskola Kollégium és Nevelési Tanácsadó Hortobágyi Tagintézmény kollégiumába készülve tíz óvodás korú gyermek mellett harmincnyolc tanuló köszön el a szüleitől hétről hétre a 15-20 km-re lévő Szásztelek, Kónya, Árkus és Ohat tanyákon.
Már többször hallottam a kollégista gyermekekről, és nehezen tudtam magam elé képzelni, hogy a hároméves gyermekek – akik még a nevüket is alig tudják kimondani –, hogyan élik meg az egész hétre szóló elszakadást…, hogyan tisztálkodnak, fogyasztják el vacsorájukat, ébrednek reggelente távol az édesanyjuktól, amikor én 14 évesen a középiskolai kollégiumban éjszakánként a honvágytól égő lelkemet sírva ringattam álomba.
De a kollégiumba betérve vidám, kipirult arcokat látok, nevetős társaság fogad. Aggódó kérdésemre, hogy szeretnek-e ott lakni, egybehangzó, őszinte, igenlő választ kapok. Pankotai József, Balmazújváros plébánosa hetente meglátogatja a gyermekeket, és viszi a jótanácsait, a mosolyát a hittanórákra. A tizenkilenc kollégista hittanos gyermek hétről hétre gyűjti az élményeit, felgyülemlett feszültségeit, kíváncsi kérdéseit József atyának, aki a tematizált anyagtól sokszor eltérve, nyitottan felel kérdéseikre. Beszélnek rossz álmukról, az otthonról hozott bánatról, bajról, egymás közti konfliktusaikról, de örömükről is, és József atya Jézus szavaival válaszol, kiemelve a szeretetet, a hűséget, a barátságot, a segítségadást, az odafigyelést. „Ez a legnyugisabb hely” – mondja a hittanórán Vadász Márk, aki készségesen navigált bennünket a tanyákon is.
Egyik alkalommal egy kislány szokatlan kéréssel fordult a plébánoshoz. Áldást kért, olyat, amitől elmúlik a csúnya beszéde…, majd a kéréshez a többiek is csatlakoztak: ki jóságért, ki türelemért, ki a verekedés elhagyásáért várta az áldást. Az atya legnagyobb megdöbbenésére a gyermekek a hittanóra végén önmaguktól letérdeltek a tanterem padlójára, várva az áldást, mert valóban hitték, hogy Jézus a segítségükre siet…
