Magyar papok zarándoklata Indiában
Ahol az élet még nincs részekre szabdalva
Szerző: Körössy László
Fotó: Kránitz Mihály
Benvin Sebastian Madassery, Magyarországon szolgáló verbita missziós szerzetes, a Pápai Missziós Művek (PMM) hazai igazgatója vezetésével kilenc magyar pap vett részt az év elején egy közel három hetes zarándokúton Indiában. A több mint egymilliárd lakosú országban felkeresték a mintegy húszmilliós keresztény népesség főbb központjait, többek közt Keralában – Benvin Sebastian Madassery szülőföldjén – meglátogatták az ősi Tamás-keresztény közösségeket, és mindeközben ismerkedtek a keleti kultúrával.
„Vendégszeretet, tapintat, figyelmesség és őszinte emberi gesztusok kísérték zarándokutunkat” – olvashattuk az Új Ember hetilapban Kránitz Mihály teológus-professzor élménybeszámolójában.
A zarándokcsoport Új Delhiben ellátogatott Mahátma Gandhi sírjához; Indira és Radzsiv Gandhi emlékhelyéhez, majd láthatták a várostól kétszáz kilométerre lévő híres és gyönyörű Tádzs Mahalt, Sahdzsahán császár hitvesének mauzóleumát. Jártak a közép-indiai Indore-ban, ahol a befogadás jeleként színes „pöttyöt” festettek a homlokukra és hatalmas virágfüzért akasztottak a nyakunkba. Több katolikus iskolát is felkerestek, ahol az osztályok az indiai kultúrát megjelenítő táncokkal kedveskedtek a zarándokoknak. Meglátogattak egy gyermek- és szegényotthont, amelyet Teréz anya misszionáriusai tartanak fenn, valamint egy helybeli lepratelepet is.
A húszmillió lakosú Mumbayban (régen Bombay) eljutottak a tavaly év végi terrortámadás helyszíneire is, és a város szegénynegyedébe, valamint a helybeli Hegyi Boldogasszony- (Mount Mary) kegytemplomhoz. Láthatták az úgynevezett Elefánt-szigeten a Síva istennőnek szentelt hindu barlangtemplomokat is.
A magyar papok Mumbaytól 582 kilométerre fekvő Goában miséztek Szent Ferenc sírjánál, majd Keralában a sziklás Szent Tamás-hegyen.
Az ősi hagyomány szerint Szent Tamás apostol Krisztus után 52-ben érkezett Keralába. A Tamás apostol által megkeresztelt hívők – akiknek leszármazottai még ma is élnek Indiában – Tamás-keresztényeknek nevezik magukat. Ez a közel kétezer éves múlt mind a mai napig meghatározza az India délnyugati csücskében található államot, ahol a katolikusok többsége él.
A zarándokút élményeiről, Indiáról és az ottani kereszténységről a zarándokcsoportból Gödölle Márton pestszentimrei plébánost és Szederkényi Károly farkasréti plébánost kérdeztük.
– Teréz anya nővéreinek indore-i házában a földszinten értelmi sérült férfiak számára rendezték be a lakrészt, ugyanennek az épületnek a felső részében pedig csecsemőotthont működtetnek, ahova árvákat fogadnak be. Nagy élményt jelentett számomra ez az európai szemnek kissé különös szimbiózis – emlékezik Gödölle Márton. – Az, hogy egészen életszerű és természetes: ugyanaz az ápoló-gondozó nővér fogja magát és felsiet az emeletre, hogy tisztába tegye a csecsemőket, játszik velük, megfürdeti, szeretgeti őket, majd lemegy az alsó szintre a siralmas látványt nyújtó – még akkor is, ha tisztán tartott, pedánsan berendezett – lakrészbe, szomorú, réveteg tekintetű, fogyatékos embereket ápolni. Nagyon megérintett a betegség és mulandóság, valamint a megújulás, tehát az élet magától értetődő teljessége, így együtt. Az indiai lélekre vall mindez, arra a szemléletre, amely szerint az élet körforgása még nincs részekre szabdalva.
Élményszerű volt az indiai kereszténység megtapasztalása is, lenyűgöző az ott élő hívők öntudata, elkötelezettsége, főként a délnyugati tengerparton, ahol igaz, hogy csak harminc százalék a keresztények számaránya, a keresztény jelenlét mégis meghatározó erő a társadalomban. Dzsippel, autóbusszal utazgatva az volt az ember benyomása, hogy egy keresztény országban jár: lépten-nyomon szentélyek, útszéli feszületek, katolikus templomok – a kereszténység társadalomformáló erejét sokkal erősebben lehetett érezni ott, mint itt, Európában.
Megérintett az indiai emberek vallásossága is: hogy mennyire átszellemülten tudnak imádkozni, hinduk, keresztények egyaránt. Elsősorban a keresztényeket említem; és olyan közösségekről is mondom ezt, ahol a tömegkereszténység jellemző, ahol a szentmisén zsúfolásig tele a plébániatemplom. Úgy tudnám kifejezni ezt, hogy amikor az indiai keresztény belép Isten házába, a szent hely meghittsége költözik a szívébe: testével, lelkével, behunyt szemével átadja magát Isten jelenlétének. Hazatérve nagyon erős volt a kontraszt, még akkor is, ha egy „jól működő” plébániai közösséggel találkozom – mindig van legalább egy-két szórakozottan bámészkodó hívő.
Szederkényi Károly, farkasréti plébános többek közt a zarándokcsoport mumbayi (Bombay) látogatásáról mesélt.
– Elmentünk a tavaly év végi terrortámadás helyszínére is – kezdi a plébános. Az azóta kialakult politikai feszültségek miatt vezetőnk, Sebastian atya egész ott töltött időnk alatt rettegett, nehogy valami rossz dolog történjen velünk. Végül nem történt. Szép emlékek maradtak az elefánt szigeti hindu barlangtemplomok s a helybeli Mária-kegyhely, ahol imádkozó fiatalokat is láttunk. Jártunk a város – állam által fenntartott – szegénynegyedében is, ahol viszonylagos rendezettség uralkodott, tehát nem nyomornegyedre kell gondolnunk. Ugyanakkor a társadalmi életet szokatlan közvetlenség, családiasság jellemezte: az emberek szinte az utcán élik az életüket, ami nyitott könyv a szomszédok számára. Láttunk egy fiút, ahogy az utcán éppen mosakodott egy lavórban, másutt egy fodrászt, aki a tükröt felakasztotta egy kerítésre, s az utcán nyírta az embereket.
Általában családiasságot, közvetlenséget tapasztaltunk India-szerte. Valamint vallási toleranciát. (Megjegyezzük, hogy idén a Delhi Főegyházmegye egyik missziós papját, Dominic Emmanuelt jutalmazták az indiai nemzeti „Harmónia-díjjal”: a magyar zarándokcsoport találkozott is a kitüntetettel, egy estén át beszélgettek vele a vallások helyzetéről Indiában. Dominic Emmanuel a vallási közösségek összhangjáért végzett tevékenysége elismeréseként kapta a kitüntetést. – a szerk.)
A tolerancia nem mint hivatalos ideológia szerepel, nem harsognak a másságról, mint itt nálunk. Indiában magától értetődő a vallási türelem: a katolikus iskolákban például vallását tekintve sok a hindu: megismerhetik a keresztény hagyományt, tanításokat, de nem erőltetik rá a kereszténységet azokra, akik ezt maguktól nem kívánják (egyébként államilag nem is lehet például tömegesen keresztelni).
Bombayban részt vettünk a kétezer-háromszáz fős Szent Arnold Gimnázium kulturális, zenés-táncos estjén – meséli Szederkényi Károly. – Az intézmény növendékei közül csak százan katolikusok, s a zenék-táncok a hindu kultúrából adtak ízelítőt. Egyébként nemcsak a nagyvárosokban, hanem a kisebb falvakban is nagy hangsúlyt fektet a helyi lakosság a zene- és énekkultúra, a tánc tanítására a nevelésben. Őrzik a hagyományokat és tovább is éltetik. Indiában számtalan nyelvjárás, sajátos kultúra létezik egymás mellett, a hatalmas országot nem lehet homogén egésznek tekinteni, de még egy falun belül sem egységesek a „népszokások”.
Egy sajátos, színes mozaikként áll össze bennem a kép Indiáról – folytatja a farkasréti plébános. A filmekből, fényképekről ismert részletek a korsókat fejükön szállító asszonyokról, a színes forgatagról utunk során megelevenedtek. A kereszténység pedig, ahol jelen van, nagyon is élő. Rengeteg helyen láttunk Xavéri Szent Ferenc szobrát, még Teréz anya-szobrot is. Jézus-képeket láthattunk plakátokon, autóbuszokon. Általában az ott élő keresztények intenzíven élik keresztény hitüket és nagy számban vesznek részt a szentmiséken. Budapesten a hívők nagy része pusztán nézőként van jelen, ott lelkesen énekelnek, a templomban ülnek a földön, családias hangulat a jellemző. Mi is miséztünk ülve, egy alacsony oltár körül, előtte a hívekkel – mint a mester (guru) és tanítványai.
A kifejezetten keresztény területeken, például Keralában minden családi otthonnak van egy szentélye szoborral, szentképekkel. Egy sarok, ahol imádkozhat a család.
Megfigyeltem, hogy a hagyomány része a nő méltóságának tisztelete is. A nők adnak is magukra: a legszegényebbek is szárít, földig érő, hosszú ruhát hordanak. Ünnepeken nagyon elegánsak, tiszteletet parancsoló a megjelenésük. Nem viselnek nadrágot vagy fiús frizurát. Fontosnak tartom a női méltóság megbecsülését. Egyébként általában a másik ember tiszteletét, amit India-szerte meg is tapasztalhattam.
