Szív Lelkiségi Központ a Nőkért
Csodás források vannak bennünk
Szerző: Körössy László
„Életem integrációja – út életem egységéhez” címmel idén ismét elindítja ötvenöt-hetvenöt éves nők számára szóló önismereti kurzusát a Szív Lelkiségi Központ a Nőkért Alapítvány. Márciusban kezdődik a Tahiban működő lelkiségi központ másik programja is: önismereti és kommunikációs tréning önkénteseknek.
A nők számára meghirdetett „Életem integrációja – út életem egységéhez” című kurzus három találkozási alkalmat foglal magába: március 1. és 5. között, június 1. és 5. között, valamint szeptember 7. és 11. között szervezik a programokat, amelyeket Obendorf Beatrix és Bozsó Júlia, a Jézus Szíve Társasága (SJC) szerzetesnővérei vezetnek. A kurzus résztvevői (maximum húsz fős csoport) arra vállalkoznak, hogy életüket átgondolva, mintegy „újraélve” elfogadják múltjukat, jelenüket, hogy bizakodva tekinthessenek az előttük álló út felé. „Keressük életünk forrását, s a bennünk élő gyermekkel is foglalkozunk – mondja Bozsó Júlia nővér. – Szemléljük érettségünket is; az életünk kiteljesedéséhez vezető utat. A jelenre figyelve pedig megtanulunk a »búcsúzásban élni«, egységben élve önmagunkkal.”
A kezdetekrôl
Obendorf Beatrix nővér volt az, akit egyre erősebben foglalkoztatott a gondolat, hogy az idős rendi testvéreket hogyan lehetne rávezetni arra a felismerésre, hogy nemcsak az általuk végzet munka, hanem maga az élet is érték, ők saját mivoltukban is értékesek. 2005-ben került hazánkba egy önismereti program Svájcból a Sacre Coeur nővérközösségen keresztül, amit egy külföldi nővér saját tapasztalatai, ismeretei alapján alkotott meg. A nővérek felajánlották a szerzetesrendeknek, hogy képviselőiken keresztül elsajátíthatják a módszert. A későbbiekben ez az „alapanyag” hazai kiegészítésekkel bővült, elsősorban Obendorf Beatrix gondolataival.
A kurzust elvégezve Beatrix nővér számára magától értetődőnek bizonyult, hogy erre a programra nemcsak a szerzetesrendeknek van szükségük, hanem – kicsit átalakítva – idősebb világi hölgyeknek is. „Már két ilyen kurzust is tartottunk – mondja a program vezetésébe bekapcsolódó Bozsó Júlia nővér. – Ez a korosztály igazán magára hagyatott, sőt a szegénységben van magára hagyatva. A korban előre haladva a nők elkezdenek foglalkozni életük megoldatlanságaival: nem vagyok hasznos a társadalom számára; s nyomában a kérdés: mi értelme van így az életemnek? A kérdés mögött a társadalom teljesítménycentrikus szemlélete áll – szögezi le Júlia nővér. – A mi programunkban az értékrend egészen más: nem a teljesítmény számít, hanem az, aki vagy – segítünk neked megtalálni önmagadat.
Történet egy tangóharmonikáról
„A következő történet gyönyörűen példázza programunk jellegét – folytatja Júlia. – Egy vidéki, sok gyerekes családból származó asszony eljött hozzánk. Gyerekkorában tele volt vágyakkal: tornász, zenész, művész szeretett volna lenni. Azután tizenhárom éves korában el kellett helyezkednie egy gyárban, és attól kezdve az egész életét a munkás sors jellemezte – távol Istentől és eredeti vágyaitól. Idős korában hallott a programunkról, és Istennek hála eljutott hozzánk ez az asszony. Pár hónappal a kurzus után csengett a telefon a lelkigyakorlatos házban. Ő telefonált. Én vettem fel a kagylót. Kérdezte, van-e időm arra, hogy meghallgassam őt. A meghallgatás abból állt, hogy tíz percen keresztül tangóharmonikázott nekem a telefonba, s azután elmondta hatalmas örömét, hogy testvérei előkeresték a gyerekkori tangóharmonikáját a ládafiából, és felújíttatták. Megtanult rajta néhány számot, s a nyugdíjas klubban karácsony este egy kis műsort is előadott. A harmonika zenéjét hallgatva eszembe jutott Jean Vanier, a Bárka közösség alapítójának egyik gondolata: a szeretet nem más, mint hogy a másikban tudatosítom az ő szépségét. Végső soron a mi programunknak is lehetne a mottója ez a gondolat: aki részt vesz a kurzusokon, ráébredhet arra, milyen csodálatos források vannak a lelkében, az élete mélyén, s mi mindent tud még az életével kezdeni.
A zene, a képek, a beszélgetések során életének valósága tárul fel számára. Persze a sérülések is, de ezek közül mindig csak annyit »enged« feltörni a múltból a Jóisten – és ez az ő kegyelme –, amennyit el tudunk viselni. Maga a program alapvetően nem arra a szándékra épül, hogy életünk nehézségei közt »vájkáljunk«. Nem arról van szó, hogy produkálni kell valamit, vagy mindenáron szembenézni, szembesülni valamivel: semmi sem kell – de minden jöhet.
Ha fájdalom, ellenállás van bennünk, akkor alkalmat adunk a párbeszédre is: kettesben ki lehet mondani nehézségeket, rossz emlékeket: és ha ezáltal rá tudok látni a nehézségemre, a bennem lévő sebre, akkor már gyógyulok is.
Lehetőség nyílik egyéni elvonulásra, sétára a természetben vagy egyszerűen csak csendben lenni.
A kurzusok közötti két-három hónapra mindenki megkapja írásban a programot (gondolatokat, rajzokat), előveheti, nézegetheti. Eddigi tapasztalataink azt mutatták, hogy a csoportok kívánják, hogy a kurzust követően is találkozhassanak. Erre is biztosítunk külön alkalmat.”
A program fontos része megtanulni búcsúzásban élni. De mit is jelent ez? Júlia nővér elgondolkodva válaszol: „Azt, ami ezzel egyenértékű: szabadnak lenni. Tudni, hogy minden ajándék számomra: elfogadom, megcsodálom – és elengedem. Nem kötődöm a feladatokhoz, hanem elvégzem azokat. Miközben a személyiségem halad felfelé – s a fizikum, a földi sátor gyengül –, tudom, hogy fontos vagyok Istennek: teszem azt, amit a nap hoz.”
Önismereti és kommunikációs tréningek
„Évek óta vannak olyan programjaink, ahol önkéntesek segítségét vesszük igénybe. Nekik indítjuk ezt a programot, és azoknak, akik a példájukból kedvet kapnak – mondja Bozsó Júlia. – Ezeken az alkalmakon (maximum 12 fős csoportokban) tisztázzuk, hogy: Mit jelent az önkéntesség? Mi rejlik tevékenységünk mélyén / mit jelent igazán segíteni? Mi az együttérzés, az empátia? Melyek a kommunikáció alapfogalmai, típusai, csatornái, kódjai?
Beszélgetünk a kérdezés művészetéről, a kapcsolatfelvételről és kapcsolattartásról. Megismerhetjük az aktív hallgatás titkait. Valamint megtanulhatjuk azt is, hogy miként keltsünk bizalmat szavaink által.
Segíteni csak úgy lehet, ha a segítői kapcsolatban szabadok tudunk lenni, és nem a mi segítésünkön van a hangsúly, hanem a segítendő szükségletein. A segítendő van a központban és nem mi (a mi segítői szándékunk/kényszerünk). Rossz hozzáállással többet rontunk, mint segítünk. Van egy mondás, mely szerint csupa jó szándékkal van kikövezve a pokolba vezető út. Miután már tisztában vagyunk saját szándékunkkal, nem árt, ha megtanulunk »helyesen« segíteni – mondja Júlia nővér.”
