Hogy átmenjünk a halálból az életre
Szerző: Herdics György
„Nemcsak az ember hal meg, ne félj… a por is meghal, mert nem lesz, amit belepjen. A csillagok mind lehunyják szemüket, mert nem lesz mit lássanak. Minden meghal egyszer. Ne félj. Eredj, csak, játsszál…” – olvasom Márai Sándornál.
Ím, a levélhullató november megmozgatja az ember fantáziáját. Tudósét, művészét, egyszerű emberét. Mert alig van valaki, aki ne állna meg egy-egy sírnál. Hol a hitvest, hol a szülőt, hol a gyermeket, barátot fedi a sírhalom. Emlékek sokasága kavarog agyunkban. Látjuk a sírt, kereszt, felirat jelzi. Tudjuk, ott vannak, az anyaföld befogadta őket. Mégis – valljuk be –, akarva-akaratlanul felvetődik a kérdés: hol vannak ők?
Akik elmentek, nem válaszolnak. Néhányan álmodnak velük. Vannak, akik azt mondják, az elhunyt megjelent nekik. Sőt, vannak, akiket szellemidézésre is rászednek. De hogyan bízhatnánk ilyen kétséges válaszokban?! Biztos választ szeretnénk.
Az Egyház azt mondja, amit Szent János evangéliumában olvasunk: átmentek a halálból az életre. Azért mondja ezt, mert az Egyház századok óta a reményteli emberek közössége, a biztosan célba érő bátraké. Az a közösség, mely tudja – Márai szavaival is elmondhatjuk –, hogy minden meghal egyszer. Tudja, a játék is véget ér – csak az marad meg, ami igazi érték. Csak a lélek örök.
„Pillanatig él csak minden, ami szépség” – olvasom egy szlovák költő szép sorát. Az élet, a földi lét is csak egy pillanat. Ahogy aggastyánkorban szokták mondani a bölcsek: milyen gyorsan tovatűnt, mintha egy pillanat lett volna. Csak a szép tűnik pillanatnak. A rossz, még ha nem is olyan nagy horderejű, mintha századokig tartana…
Nézzük a sírhalmot, de tudjuk, a lényeg az más. Ahogy Gárdonyi Géza sírján olvassuk: csak a teste. S érezzük, az ember nem gyermekeiben, nem szelleme alkotásaiban él tovább, nem ez hoz örök életet.
Örök életet – hogy átmenjünk a halálból az életre – a hit ad. Ez a feltétel. Zuhanó repülőgépen még senki sem volt hitetlen – olvastam valahol. Csak nem tudjuk vagy nem akarjuk tudni, hogy az élet, ilyen vagy olyan módon, akár zuhanó repülőhöz is hasonlítható. Nem azt mondom, hogy kilátástalan, nem azt, hogy minden hiába, úgyis megszűnik… Inkább azt: hogy semmi sincs elveszve. Igaz, még a csillagok is egyszer lehunyják szemüket – mégis! Ha átmenet a halál, mégpedig ebből az életből egy másikba, ezt az életet jól kell leélni vagy inkább megélni. Sok szép pillanattal. Mert a sok szép pillanat láncolatot alkot: szépből szépbe zuhanunk. Nem a kilátástalanságba, nem a semmibe.
A halál csodálatos értelmet ad a föld jelentéktelen dolgainak – mondja az egyik író. S hogy van az életben? Mennyi mindennel nem törődünk, mennyi mindenről gondoljuk azt, hogy nem lényeges. Hányszor teszünk mellékvágányra egy-egy nemes cselekedetet, gondolatot, sőt még embert is… Mert nem tudjuk az örökkévalóság szemszögéből nézni világunkat.
Nem csak a novemberi hónap az, ami eszükbe kell, hogy juttassa a véget. Hiszen a halál bennünk van – ahogyan az élet is. S bennünk, keresztényekben ott van a vágy… Húsz, harminc, ötven, hetven, nyolcvan évnél többet akarunk. Többet! Nem önző módon, de mindenáron. Ez a „mindenáron” újfent arra ösztönöz, hogy naponta felhagyjunk a rosszal, szakítsunk a bűnnel. Új emberként, naponta új életet kezdjünk. Hogy átmenjünk a halálból az életbe… S a szörnyű halál a menny kapuja lesz.
„Pillanatig él csak minden, ami szépség”. A pillanat – odaát – örökké tart. Úgy legyen…
