Szűcs Balázzsal, a PPKE egyetemi lelkészével beszélgettünk
Közösen járt út
Szerző: Mácsai Kornélia
Az egyetem szóról általában nem a pap szokott először az eszünkbe jutni. Akkor sem, ha katolikus egyetemről van szó. Pedig van valaki az egyetemen, aki ha kell, misézik, ha kell, gyóntat, ha pedig arra van szükség, akkor egyszerűen meghallgatja a problémákat. Nyárra tábort szervez, amit aztán el lehet fogadtatni nyári pedagógiai gyakorlatként. És közben, szinte észrevétlenül lelkileg is olyan kincseket kap a diák, amire a legnagyobb szüksége van nem csupán év közben, hanem egész életében. Szűcs Balázs atya négy éve látja el a Pázmány Péter Katolikus Egyetem lelkészi feladatait. Feladatáról, küldetéséről beszélgettünk vele.
– Hogyan kapta papi hivatását?
– 2000-ben szenteltek pappá. Gyerekkorom óta benne vagyok a Regnum Marianum katolikus ifjúsági közösségben: papságomnak a gyökerét ebben látom.
Nagyon egyszerűen jött a hivatásom. Volt egy lelkigyakorlat, amit egy civil ember tartott, aki arról beszélt, hogy mindenkinek meg kell találnia azt a választ, hogy családja lesz-e, vagy a papságot, a szerzetesi életet választja. Bennem megakadt ez a gondolat. A másik, ami a papi pálya felé irányított, az az élmény volt, amikor biciklivel lementünk a piaristákkal Rómába. Ott megfogott valami, hogy nekem ezt az utat kell járnom. Ezek után beszéltem egy pappal – csak ő tudta a tervemet nagyon sokáig. Végül, amikor leérettségiztem, úgy mentem a szemináriumba, hogy ha ide felvesznek, akkor ezt csinálom, ha pedig nem, akkor tudom, hogy ez nem az én pályám.
Balázs atya a csobánkai táborban
– Hogyan lesz valakiből egyetemi lelkész?
– Kap egy levelet a bíboros úrtól, amiben az áll, hogy mától nem szentendrei káplán, hanem egyetemi lelkész Piliscsabán.
– Hogyan érte ez a hír?
– Nagyon váratlan volt. Esztergomban egy hatvan fős főiskolán tanultam és a szemináriumban éltem. Nekem ismeretlen volt az egyetemi környezet. Nem is láttam át ennek az egésznek a rendszerét. Most, a negyedik évben azért már könnyű az egyetemen tájékozódni. A lelkészségi feladat mindenképpen nagy kihívás. Ebben az új rendszerben, az alap- és a mesterképzéssel kapcsolatosan, nagyon nehéz közösségeket szervezni, olyanokat, amik egyben maradnak. Úgy gondolom, nagyobb rendezvényeket kell szerveznünk, ahol a hallgatók olyan élményeket kaphatnak, amit el tudnak raktározni. Itt elsősorban nem arról van szó, hogy olyan egyetemi közösséget kell létrehozni, ami évtizedekig megmarad, mert erre szerintem ez a rendszer abszolút alkalmatlan. Olyan programokat kell szervezni, amiben a fiatalok feltöltekezhetnek, és láthatják azt, hogy az életüknek van egy szelete, ami magukon bőven túlmutat. Például a gyerekekkel való foglalkozás, árvák táboroztatása, nagy kirándulások, csíksomlyói zarándoklat, nagy táborok.
– Fogékonyak ezekre a programokra a diákok?
– Úgy látom, hogy változó intenzitással. Ami számunkra a legjobban megy, az a csobánkai nagy tábor, ahol kárpát-medencei árvákat és nehéz sorsú gyerekeket hozunk össze. Idén már csak egyszer kellett meghirdetni, és 120 egyetemista jelentkezett a 320 gyerek mellé, így a segítőkkel együtt összesen 470-en voltunk. Azért ez egy nagy találkozó. Ez az élmény nagyon meghatározza a hallgatókat, a fiatalokat és a gyerekeket is. A másik nagy szervezésünk, hogy minden adventben hívtunk Piliscsabára csángó, illetve székely gyerekeket. Szervezünk nekik egy egyhetes programot, ők pedig hoznak egy karácsonyi műsort, amit bemutatnak a Bölcsészkaron és az Információs-technológiai Karon is.
– Mennyire nyitott lelkileg a diákság?
