Hosszú út vezetett a püspök szobrának leleplezéséig
Minden áron
Szerző: Lukács János
Fotó: Biró István
Pedig a Márton Áron-szobor felállításának története már kilenc évvel ezelőtt elkezdődött. Akkor ugyanis, 2000 júliusában viharos ülést tudott maga mögött az önkormányzati testület, hiszen két szoborállítási javaslatot is elutasított: sem Janovics Jenőnek, a sétatéri magyar színház építőjének, sem a legionárius és nácibarát Antonescu marsallnak (kétségtelenül bizarr párosítás) nem hagyták jóvá a szoborállítását. Ekkor javasolta Vekov Károly történész, akkori önkormányzati képviselő: állítsanak szobrot Márton Áron püspöknek – a javaslatot pedig, igaz, hogy csak második nekifutásra, de végül mindenki meglepetésére megszavazta a román többségű tanács. Abban viszont maga a kezdeményező sem bízott, hogy a terv rövid távon megvalósul. Ekkor ugyanis még Gheorghe Funar volt a polgármester, így remény sem volt arra, hogy a határozatnak valaha is érvényt szereznek.
Időközben azért akadtak támogatói is az ügynek. Látva a reménytelen helyzetet, végül a kolozsvári Szent Mihály Plébánia vette kézbe az ügyet: 2001-ben megbízta Bocskay Vince szovátai szobrászművészt, alkossa meg a püspök szobrát. A szobor agyagmintája azonban csak 2005-ben került Magyarországra, a karcagi öntödébe. Közben Kolozsváron elindították az építkezési engedély megszerzésének folyamatát, amelyet az önkormányzat több ízben is, különböző okokra hivatkozva elnapolt (azt is csak nagy nehézségek árán sikerült keresztülvinni, hogy a város adjon bérbe 9 m2 területet a szobor céljaira). Végül minden szükséges engedély megvolt már, de a szoborállítást elrendelő dokumentum aláírását a 2004-ben megválasztott Emil Boc demokrata polgármester is minduntalan halogatta. A rendeletet végül László Attila alpolgármester írta alá, kihasználva azt a rövid időszakot, amíg átmenetileg polgármester lehetett, mivel Emil Boc elfogadta a bukaresti kormány vezetését.
Ilyen előzmények után nem csoda, ha a február végi ünnepségen gyakorlatilag nem akadt olyan magyar család Kolozsváron, amelyből legalább egy személy ne vett volna részt a szoboravatón. A hatalmas főtéri templom és az előtte levő tér zsúfolásig megtelt, a verőfényes szombat délelőttön töpörödött nénikék és gyermeküket nyakukban hordozó fiatal apukák egyaránt úgy érezték: történelmi pillanatnak lehetnek részesei. Ebben pedig aligha tévedtek.
