„még a szélvész és a víz is engedelmeskedik neki?” (Mt 8,27)
A vihar
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
A nyári nap forró sugarai végigpásztáztak Kafarnaum városkájának poros utcáin, mintha csak vetélytársat keresnének. Dél tájban járt az idő, az utcák szinte kihaltak voltak, az emberek a diófák árnyékában vagy a pálmafák nyújtotta enyhületben hűsöltek. Csak egy loboncos, nagy testű kutya szimatolta végig kitartóan a fő utcán álló házak kapuit. Csontsovánnyá aszott testére rátapadt őszbe hajló, sárgás bundája.
– Mindig is tudtam, hogy az emberek gonoszak és irigyek! Még egy falat kenyeret is sajnálnak tőlem! Pedig én a barátságomat adnám érte cserébe! De kinek kell egy ilyen magamfajta kivénhedt barát?! – dohogott magában kitartóan. – Meg aztán ezek a zsidók olyan maguknak valók! A gazdámat is utálták, pedig ő csak a dolgát végezte! Igaz, hogy néha kicsit több adót is beszedett, mint amennyit a törvény rendelt, na de neki is élnie kellett valamiből! Nem igaz? Bárcsak még mindig élne! Azóta, hogy nincs többé, én sem kellek senkinek! „Nézzétek! – mondják, ha meglátnak. – Itt van annak a vámosnak a kutyája! Zavarjuk el!” Mintha csak én tehetnék róla, hogy a gazdám becsapta őket. Eddig csak egyet láttam, akinek szívesen a barátja lennék! A Hétforrás vidékén találkoztunk. Megsimogatott és nekem is adott a kenyérből és halból. Biztos sok lehet neki, mert több mint háromezer embert jóllakatott. Pedig először csak egy kosárra való volt! Ki érti ezt? De sajnos ő is elment a barátaival. Legjobb lesz, ha elbújok ebben a forróságban valahol, ahol enyhébb az idő. Mi lenne, ha lemennék a kikötőbe? Biztosan találok ott néhány hajót, ahol elbújhatok. Ha alszom, nem érzem az éhséget sem – morogta, és a tópart felé vette az irányt.
A víz lágyan hullámzott. Belegázolt a langyos vízbe és felkapaszkodott egy kopott deszkatákolmányra. A fenékben talált egy finom, halszagú ponyvát. Bemászott alá és mély álomba merült. Észre sem vette, hogy elszaladt az idő, s a hajó már a tó közepén ringatózott. Mikor kinyitotta szemét, egy férfit látott maga mellett.
– Olyan ismerős! – gondolta magában. – Hiszen ő az, a barátom, aki enni adott! Hogy kerülhetett ide mellém? – töprengett magában mozdulatlanul. – Biztos neki is bujkálnia kell, szegénynek, azért rejtőzött el itt lent – pislogott együttérzőn. – De majd én megvédelek, ne félj! – gondolta, de füleit a fedélzetről leszűrődő egyre erősödő hangok neszei ütötték meg:
– Túl nagy a szél! Vihar lesz! – kiabált egy férfi.
– Vissza kell fordulnunk! – ordította egy másik.
– Már késő! Itt pusztulunk mindannyian! – jajgatott egy harmadik.
A kis hajót óriási hullámok dobálták. A kutya meglepetésére a mellette fekvő férfi nem ébredt fel.
– Vagy nagyon fáradt, vagy nagyon jók az idegei! – gondolta magában, s közben egyre inkább inába szállt a bátorsága. A félelem hullámai elborították előbbi bátorságát, s szűkölve húzódott közelebb a férfihoz.
– Nem tehetünk mást! Szóljunk Jézusnak! – kiabált egy férfi. – Ébresszük fel! Ő megmenthet minket! Láttátok, milyen hatalmas! Péter anyósát is meggyógyította!
Egy szakállas, zilált külsejű férfi lépett a hajófenékbe, és egyenesen a férfihez fordult:
– „Uram, ments meg minket, mert elveszünk!” – mondta, és kérő tekintettel nézett a férfira.
– „Miért féltek, kicsinyhitűek?” – válaszolta ő, és kilépett a fedélzetre.
A kutya, bár lábai erősen reszkettek a félelemtől, nem állhatta, hogy utána ne menjen. Egy centire sem tágított tőle, mert mellette biztonságban érezte magát. És valóban. A férfi az égre emelte tekintetét, kezet magasba tárta és határozott hangon így szólt: „Csitulj el!” A hullámok még egy hatalmasat dobtak a hajón, mintha csak utolsó erejükkel lázadnának Uruk ellen, majd szépen elsimultak. A szél, ahogy jött, hirtelen elállt, s a nap újra kikandikált a hirtelen tovaillanó felhők mögül.
Mindenki tátott szájjal bámult:
– „Ki lehet ez, hogy még a szélvész és a víz is engedelmeskedik neki?”
Egyedül a kutya ereszkedett térdre, farkát csóválva, s az önkényesen Urául választott férfi lábujjait nyalogatta. Ez kutya nyelven annyit jelentett, hogy „Engedd meg, Uram, hogy gazdámnak hívhassalak, amíg csak élek!”
A férfi végre ránézett. Nem szólt semmit, csak mosolygott, s kezével végigsimította az állat loncsos bundáját. Ő pedig érezte, erre a pillanatra várt egész eddigi életében, s most már akár agyon is üthetik, azt is boldogan vállalja, mert rátalált arra, kire az egész teremtés mindörökké várt. S mintha még a vetélytársat kereső nap is megszégyenülten bújt volna a távoli hegyek ormai mögé, mert rádöbbent: az ő fénye és melege elhalványul azétól, aki még a természet erőinek is tud parancsolni.
