Beszélgetés egy falusi plébánossal a Papság évében
Összegyűjteni, ami szétszóródott
Szerző: Horváth István Sándor
A Szombathelyi Egyházmegye déli részén, a szlovén határ közelében terül el a Csesztregi Plébánia. Az „elterülés” kifejezés jelen esetben mindenképpen a legkifejezőbbnek tűnik, hiszen a plébániaközponton kívül további tizenöt település tartozik az egyházközséghez. Ekkora területű földbirtok még egy uraságnak is elég volna, de a most itt szolgáló pap sem kíván magának ennél nagyobb területet. A papnak persze kastélya, cselédje, uradalmi épülete nincs, s mentes az úri szeszélyektől is. Egyszerűen és derűsen végzi szolgálatát az egyszerű, falusi emberek között. Interjúnkban Páli Zoltán plébánost kérdeztük lelkipásztori munkájáról.
Páli Zoltánt 2002-ben szentelték pappá Szombathelyen, s 2009 augusztusától csesztregi plébános. A plébániához 16 falu tartozik, amelyek közül 880 katolikus hívőjével Csesztreg a legnagyobb, a legkisebbek pedig Pusztaapáti, illetve Magyarföld, ahol mindössze néhány katolikus család él.
Zoltán atya egyedül látja el a lelkipásztori feladatokat a falvakban, amelyek még az 1970-es években négy önálló plébániához tartoztak, s öt pap szolgált itt, mert Csesztregen káplán is volt a korábbi időkben. A falvak a sokat emlegetett elöregedő települések közé tartoznak, egyre több a nyugdíjas, s egyre kevesebb a fiatal. A mezőgazdaság egykor megélhetést biztosított a családoknak, de mára már kevesen művelik a földet. A lakosság jelentős részének két gépgyártó üzem biztosít munkát Csesztregen, a többiek Zalaegerszegre vagy a közeli Lentibe járnak dolgozni.
A gyerekek a plébániaközpont falujában járnak iskolába, illetve Zalabaksán működik még iskola, de ott már csak az alsótagozat. Orvos, posta még van, a busz ritkán jár, vonat erre sose járt, de ha járt is volna, mára bizonyára megszüntették volna.
A plébániához tartozó falvak közül nyolcnak van katolikus temploma. Hagyományos, népi vallásosság jellemzi a hitüket gyakorlók vallási életét. A plébános számára nagy kihívást jelent, hogy a hívek szétszórtan, kis falvakban élnek, de igyekszik mindenhová rendszeresen eljutni.
– Hogyan próbálja – az evangélium szavaival élve – összegyűjteni, ami szétszóródott?
– Elődöm, Kondákor Gyula érdeme, hogy jó rendszert alakított ki a szentmisék, a gyóntatások és más szentségkiszolgáltatások esetében. Ezt próbálom magam is folytatni. Hetente vagy két hetente mindenhová eljutok szentmisét bemutatni. A hitoktatás az iskolában történik, ahol együtt vannak a gyerekek. Ez mindenképpen nagy könnyebbséget jelent, hiszen a szétszóródott, kis településeken nehéz volna megszervezni a hitoktatást. Az iskolai hittanórákon kívül a plébániai közösségi ház ad otthont a gyerekeknek, akik számára rendszeresen tartunk játékkal egybekötött foglalkozásokat. Ezen alkalmakhoz szentmise is kapcsolódik.
A középiskolások számára itt még működik a KALOT mozgalom. Elsősorban nyáron szervezünk tábort és kirándulást ennek keretében, de arra törekszem, hogy év közben gyakrabban találkozzak a fiatalokkal és ők is egymással.
– Manapság szinte mindent az eredményesség szempontjából értékelünk. Itt milyenek az eredményességi mutatók?
– Megtanultam örülni az apró részsikereknek. Ilyen helyen nem lehet látványos eredményeket elérni. Nem várhatom azt, hogy több száz fiatal részt vesz a szentmisén, miként egy városban, bár ott is egyre ritkább az ilyen. De a kisebb eredmények is örömmel töltenek el és megerősítenek a folytatásban. A megvetőről szóló evangéliumi példázatot felidézve azt mondhatom, hogy nem lesz százszoros termés, talán még harmincszoros sem, de a kevésnek is érdemes örülni. Az eredmény sokszor nem mérhető számokban, de egy-egy ember szívében százszoros termés fakadhat. És azt is gyakran megélem, hogy a növekedés Isten műve és nem az emberi erőlködés függvénye.
Minden statisztikának van pozitív oldala. Nem érdemes bosszankodnom amiatt, hogy hányan maradtak távol egy rendezvényről, ha örülhetek annak, hogy mennyien eljöttek.
Érkezésem első napjától kezdve érzem a hívek befogadó szeretetét. Nem közömbösek vagy közönyösek, ahogyan sok városi emberre jellemző manapság. Nagyon is nyitottak, s készséggel követik lelkipásztorukat. Ha látják a papjuk igyekezetét, törekvését, akkor azonnal mellé állnak és segítik. Nagyon hálásak azért, hogy a gyerekekkel foglalkozom.
Arra törekszem, hogy a rám bízottakkal személyesen foglalkozzam, s ők észre is veszik a személyes törődést, odafigyelést. „Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” – mondta egykor Jézus az ő tanítványainak. Ez volt újmisés jelmondatom, s a kijelentés igazságát naponta átélem.
– Az új hely általában új ötleteket szokott szülni.
– Valóban, új lelkipásztori helyre kerülve az ember tele van új tervekkel, ötletekkel. Így vagyok ezzel én is. A helyi közösséget, a körülményeket és a híveket megismerve aztán csak szaporodnak a terveim, amelyek között idővel sorrendet kell felállítani. A megvalósítás mindig azzal kezdődik, hogy a híveket kell megnyerni, de a jó kezdeményezések esetében ez nem okoz nehézséget.
Ha célokat és irányvonalakat kellene megjelölnöm, akkor a közösségépítés a legfőbb feladat. Olyan rendszeres programokat szervezünk a családoknak, a fiataloknak és az időseknek, amelyeken együtt lehetnek, s maguk is megtapasztalhatják az összetartásban rejlő rendkívüli erőt. Papként nagy a felelősségem, hogy a közösség élő legyen, hiszen ekkor válik vonzóvá azok számára, akik talán eltávolodtak a vallási élettől. A közösség mindenki számára nyitott, ide mindenki meghívást kap.
– Jelenlegi munkája hogyan formálja papi hivatásában?
– A körülmények megtanítanak helyesen beosztani, felhasználni az időt. Nem külső kényszerként nehezedik ez rám, hanem belülről érzek késztetést arra, hogy minél jobban használjam fel az időmet arra, hogy a szolgálatukra legyek. Valójában ez persze Jézusnak végzett szolgálat. Ennek mindig tudatában kell lennem.
Az a tény, hogy nap mint nap tizenhat faluban járok, a missziós lelkületet erősíti bennem. A misszió, a Krisztustól kapott küldetés azt jelenti, hogy az örömhírt viszem az embereknek. Nemcsak azt várom, hogy ők jöjjenek hozzám, mert akkor egyesekkel csak akkor találkoznék, amikor hivatali ügyükkel fordulnak hozzám, hanem én magam indulok, hogy eljussak hozzájuk és megszólítsam őket.
Szolgálatom nyitottságra késztet az emberek felé. A bennem munkáló örömöt, a Jézustól kapott örömöt szeretném odaajándékozni nekik. Erre különösen is nagy szükség van most, amikor a válság miatt egyesek reményvesztetté válnak.
Jézus munkatársa vagyok. A szemináriumi évek alatt, amikor a papságra készültem, gyakran hallottam ezt papoktól, de akkor még nem igazán tudtam, hogy mit jelent ez. Most a gyakorlatban élem meg, hogy Jézus munkatársa vagyok, nélküle nem jutnék előbbre.
– Ez az „égi segítség”. És az emberek részéről mi erősíti meg papságában?
– Az emberek optimizmusa erőt nyújt nekem. Az egyszerű emberek pedig mindig bizakodóak, optimisták. Nem csüggednek a pillanatnyi sikertelenségek láttán, s nem adnak fel egykönnyen semmit. A kétségbeesés nem szívesen látott vendég náluk. Ha valami nem sikerül, akkor újrakezdik, s mindig hozzáteszi: Isten segítségével. És ez nemcsak szavakat jelent, hanem tényleg bíznak abban, hogy a jó Isten megsegíti őket. Nem szokásuk az elégedetlenkedés, hanem elfogadják és értékelik azt, amit Isten juttat számukra. Olyan emberi bölcsességek ezek, amelyek mindennapjaikat meghatározzák, s amelyeket papként én is hasznosítok. A gyerekeket is erre nevelem: fedezzék fel, vegyék észre a mindennapi ajándékokat, kegyelmeket!
A hitoktatásban, a kántori szolgálatban, illetve az irodai feladatok végzésében sok segítséget kapok munkatársaimtól, ami szintén erőforrást jelent számomra.
– Minden papnak vannak társai a papi szolgálatban. Milyen az együttműködés velük?
– A Lenti Esperesi Kerületben mindig példaértékű volt az itt szolgáló papok összetartása. Bármelyik plébánián van templombúcsú vagy szentségimádás, valamennyi pap jelen van. Kölcsönösen segítjük egymást az ünnepek előtti gyóntatásokban. Igazi baráti kapcsolat alakul ki a papok között, amit az is segít, hogy viszonylag fiatal a csapat. Szabadidőnket is gyakran együtt töltjük. Összetartásunk tanúságtétel a hívek felé.
