Bemutatkozik Artur Prenkiewicz OFM Conv. szerzetes, plébános
Szent Antal oltalmában
Szerző: Szarvas István
A ferences rend 800 éves évfordulója és Gyertyaszentelő Boldogasszony, a szerzetesi hivatásokért végzett könyörgőnap (február 2.) alkalmából kérte meg lapunk munkatársa az egri Szent Antal minorita templom plébánosát, hogy beszéljen hivatásáról, szerzetesi szolgálatáról.
1969-ben a Lengyelország dél-keleti részén fekvő Sanokban születtem. Ez a terület közel esik mind a szlovák, mind az ukrán határhoz. Vallásos családban nőttem fel, édesapám vasutas volt, édesanyám pedig az én és két húgom nevelésével foglalkozott.
Lakhelyünk Zagórzban volt, itt végeztem az általános iskolát. Az utolsó évben meghalt az édesapám. Ekkor többen mondták, hogy „árván maradtál”. Én azt válaszoltam, hogy nem vagyok árva, mert édesanyám és a húgaim még itt vannak.
Jaslóban végeztem középiskolai tanulmányaimat. Ehhez a városhoz kötődik hivatásom születése is. Rendszeresen jártam a minorita Szent Antal-templomba, bár a tanárok nem akartak engedni. Sokszor azt mondtam nekik, hogy moziba megyek, és közben a templomba mentem. Ekkor még nálunk is kommunista időszak volt.
A pályaválasztás elé kerülve több dolog foglalkoztatott. Mivel régi hobbim volt a fényképezés, ezért a megyei rendőrkapitányságtól kaptam ajánlatot, hogy érettségi után kriminalisztikával, helyszínelési fényképezéssel foglalkozzak. De a hivatásos katonaság felé is próbáltak irányítani rokoni szálon. Ugyanakkor éreztem, hogy valami más felé szeretnék menni. Emlékszem, az érettségi előtt egy órát töltöttem a templomban imádkozva: hogyan tovább? Mondtam Szent Antalnak, ha akarod, hogy szolgáljak neked, akkor segíts nekem az érettségin, a pályaválasztásban. Nem voltam mintagyerek, ezért meglepődtek későbbi döntésemen.
Amikor befejeztem az iskolát, egyik nyári este szóltam édesanyámnak, hogy másnap megyek Krakkóba. Honnan van neked pénzed erre? Hova akarsz menni? – kérdezte. Pénzem van, gyűjtögettem – feleltem. Még akkor ő sem tudott a szándékomról.
Elmentem az ottani minoritákhoz. Korábban találkoztam már a krakkói tartományfőnökkel, most a vikáriussal és néhány testvérrel beszélgettem. Vegyes benyomásaim voltak, túl szigorúnak láttam a rendi életet. De még abban az esztendőben, 1988 szeptemberében megkaptam levelüket, amelyben elfogadták jelöltségemet a rendbe. Ezután már teljesen másként láttam az ottani életet. Bár az elején nehéznek tűnt, sok fizikai munka is volt. Állattenyésztéssel foglalkoztunk, hogy ellássuk magunkat és több kolostort.
A noviciátus Kalwaria Paclawskán volt 1988-89 között. Letettem első fogadalmamat, majd Krakkóba mentem, ott kezdtem el a szemináriumot. A szemináriumban vasárnaponként konkrét lelkipásztori teendőket kellett végezni. Én sérült gyermekekkel foglalkoztam a Hit és Fény közösségben. Foglalkoztam újságszerkesztéssel is, a minorita újság szerkesztőségében dolgoztam technikusként. Ebben az időben indult a nyomda, ahol újságok, könyvek készültek.
1993-ban a rend generálisától hallottam arról, hogy a volt kommunista országokban (Csehország, Szlovákia, Magyarország, Románia) szabadabb lehetőségek vannak a misszióra. Aztán, amikor tél végén egy osztálykirándulásról hazatértünk Zakopanéból, a rektor atya megkérdezte, hogy nem akarok-e Magyarországra menni, én azt válaszoltam viccesen, hogy persze, síelni elmegyek. Akkor gyere, megbeszéljük ezt a síelést – mondta.
Addigi vágyam az volt, hogy Dél-Amerikába, Peruba vagy Bolíviába menjek misszióba, már a spanyol nyelvet is tanultam. Bár volt több jelentkező, mégis engem választottak a magyarországi misszióba. Ez teljesen áthúzta addigi elképzeléseimet. Új hely, számomra teljesen idegen nyelv. Akkor megijedtem, de megpróbáltam. Volt olyan, aki nem bízott abban, hogy én helyt tudok állni. Azóta is mindig kérdezi: hogy bírod Magyarországon? A válaszom: annyit kapunk az Úrtól, amennyit elbírunk. Ha lemegyek a kápolnába, akkor térdelek az Úr előtt, nem állok. Más talán büszkeségből csinálná, én alázatosságból vállaltam.
Először Miskolcra kerültem, majd Krakkóban tettem örökfogadalmat, utána rögtön indultam vissza Magyarországra. Tóth Lajos minorita atya és Kartal Ernő atya, aki plébános volt, nagy örömmel fogadott. Lajos atyával sokat jártam Erdélybe, Olaszországba, láttam a rend működést, a szeminárium utolsó másfél évét Egerben végeztem. 1996-ban diakónussá, rá egy évre pappá szenteltek. Ezután Nyírbátor, Eger és Miskolc következett. 2003 adventjétől vagyok Egerben.
Itt, Magyarországon főleg lelkipásztori munkát végzünk. Miskolcon szegénykonyha alakult, ahol naponta 100 szegény ember étkezik. Ez komoly rendi feladat. Egerben lelkipásztori dolgokkal foglalkozunk, szentmise, szentségkiszolgáltatások, az ezekre való felkészítés.
Ennyi év után elmondhatom, boldog vagyok, hogy itt tudok szolgálni és segíteni az embereknek. Szinte gyermekként jöttem, és nem hittem, hogy ennyire nehéz munka vár rám. A vallásos gyermekből, aki minorita ruhában járt, most egy felnőtt ember lett, aki igazán tudja, mit akar. Néhány évvel ezelőtt a magyar tartomány tagja lettem, így már teljes értékű magyar minorita szerzetesnek tudhatom magam.
