A megnyesett fa kizöldül
Szerző: Papp Tamás
„Ragyogó példaképeitek vannak, rájuk tekintsetek. (…) Gondolok a papokra, a szerzetesekre, a szerzetesnőkre és a sok világi keresztényre, akik életüket odaadták Jézusért. Tisztelettel emlékezzünk mindazokra, akik az elmúlt évtizedekben üldöztetést szenvedtek, de nem tagadták meg hitüket” – kérte II. János Pál pápa 1996 szeptemberében azon a szentmisén, amelyet Győrben börtönviselt papokkal, szerzetesekkel együtt mutatott be.
Hatvan évvel ezelőtt, 1950 júniusában a magyarországi férfi és női szerzeteseket összehangolt támadás érte. A kommunista hatóságok pár hét alatt több mint hatszáz szerzetesházat – minden berendezéssel és értékkel együtt – elkoboztak, tizenkétezer embert kilakoltattak anélkül, hogy számukra lakóhelyet biztosítottak volna. A szerzetesekkel szemben tanúsított magatartás sok helyen durva és kegyetlen volt. A kényszertartózkodási helyeken összezsúfolták őket, olykor a legelemibb életfeltételeket sem biztosították számukra. „Minden üldöztetés ellenére a szerzetesek legnagyobb része hűséges maradt hivatásához, bár különféle zaklatásokat, sőt, nagyon sokan igen súlyos börtönbüntetést szenvedtek. Tanúságtételük és munkájuk magyar egyházunk éltetőereje” – fogalmaztak körlevelükben püspökeink, tisztelettel és megbecsüléssel emlékezve a szerzeteseket érő megpróbáltatások kezdetének ötvenedik évfordulóján.
Jézus megjósolta apostolainak, hogy üldözni fogják őket, de egy boldogságot is kapcsolt ehhez az ígérethez: „Boldogok vagytok, ha üldöznek titeket, és hazudozva minden rosszat fognak rátok miattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges lesz a mennyben.” Szent János evangéliumában pedig ezt olvassuk: „Ha a földbe hullott búzamag el nem hal, egyedül marad, de ha elhal, bőséges termést hoz.” Az üldözött szerzetesek és szerzetesnők az evangélium legfőbb értékéhez hűségesen ragaszkodva nem sokra becsülték az anyagi jólétet, az előmenetelt, a biztonságot, sőt, olykor még az életüket sem. Látszólagos gyöngeségük ellenére ők a gonoszság elleni küzdelem igazi hősei.
A kommunista rendszernek Egyházunkra kényszerített nyomása a Gondviselés jóvoltából húsz évvel ezelőtt megszűnt. Azóta a szerzetesi intézmények újjászerveződtek, miközben itt élnek még közöttünk e korszak nagy tanúi, akik hitelesen beszámolhatnak az egyházüldözés borzalmairól, a jogfosztottságról, a találékony hűségről és a Krisztushoz tartozás boldogságáról. Áldott és szerencsés az a társadalom, amelynek ilyen feddhetetlen, áldozatkész, alázatos tagjai vannak. „Őrizzük emlékeinket, gyűjtsük össze töredékeinket, nehogy végleg elvesszenek, és ezáltal üresebb legyen a múlt, szegényebb a jelen és kétesebb a jövő.” – A 19. században élt nagyváradi püspök, Ipolyi Arnold megállapítása ma is időszerű.
Az Egyház szerzetesi intézményei évezredes fához hasonlítanak, melynek árnyékában jó megpihennünk, és gyümölcseiből táplálkoznunk. Világszerte, a szerzetesrendekben, kongregációkban és az apostoli élet társaságaiban mintegy hétszázezer megszentelt életet élő nő és kétszázezer férfi él. A bencések, a domonkosok, a ferencesek ősi szerzetesrendjei mellett a 20. században olyan intézmények is alakultak, mint az Apostoli Élet Társaságai vagy a pápai jogú világi intézmények.
Feloszlatásuk után hatvan évvel a magyarországi szerzetesi intézmények megnyesett fája mára ismét megeredt. Ahhoz, hogy ez a fa virágba boruljon, új hivatásokra van szükség. Ezért a mostani évfordulón leginkább azt kérjük, hogy minél több fiatal szívében ébredjen vágy a szegénységben, tisztaságban és engedelmességben megélt, Istennek szentelt áldozatos életre. Mert a szerzetesi élet fájának gyümölcseit nemcsak az Egyház, hanem az egész társadalom élvezi.