Tanév végi gondolatok
Ide jártak az ôrzôangyalok is
Szerző: Jakubecz Márta
A tanévzáró ünnepélyen a bevégzett munka öröme járja át lelkünket. Lezárult egy fejezet, hogy majd a megérdemelt pihenés után szeptemberben megint „tiszta lappal” indulhassunk az új tanév elébe, tanár és diák egyaránt.
Nem múlhat el Péter-Pálkor a tedeum, az év végi hálaadás anélkül, hogy az ember el ne gondolkodna a pedagógusi hivatás szépségén, mibenlétén és egyedi mivoltán. Nincs tanév vége, hogy eszembe ne jutna egykori interjúalanyom különleges mondata. A köztiszteletben álló nyugdíjas tanítónővel még a kilencvenes évek elején annak apropóján készítettem beszélgetést, hogy a századik életévében járt, s egész pályafutását a gyermekek nevelésének szentelte. Pedagógusi munkájáról többek között ezt nyilatkozta: „Még az őrzőangyalok is figyeltek rám.” Megvallotta, hogy tanítás közben ő nemcsak a gyermekek jelenlétét érzékelte az osztályteremben, hanem úgy érezte: ugyanannyi őrangyal is ott tartózkodik, segítve őt a naponkénti törekvésében, a gyermekek jóra való okításában.
Az oktató-nevelői munka menete a tanév során valóban nagyon silány lenne, ha csupán információáramlásról beszélhetnénk! Az ifjúság lelki épülése elképzelhetetlen a sziklaszilárd alapokra való építkezés nélkül. Lelkek találkozása, mosolyok tánca – benső érési folyamatok zajlanak itt a tíz hónapon keresztül.
Ám tanévzárókor valami megdermed bennünk. Mintha hirtelen megállna ez a „lelki zajlás”. A ballagók eléneklik megszokott búcsúénekeiket, és a tarisznyájukba pakolva valamit elvisznek innen. A nevelésbe vetett igyekezetünk egy kis részecskéjét, a nevelő szívének tisztes darabját rejtik „lelki batyujuk” mélyére. Bizonyítványosztás után elhallgat a csengő, és mérhetetlenül nagy csend telepedik az iskolára…
Ilyenkor önkéntelenül is bepillantok az üres osztálytermekbe. Lelkembe ünnepi meghatottság költözik, és a letanított óráimnak, a gyermekek közt töltött időnek sok-sok pillanatképe elevenedik meg előttem. Ám ezúttal egészen másképpen: énem bölcsesség-rostáján átszűrve. Nincsenek itt már „rosszcsontok”, se komisz serdülők, a szemtelen visszafeleselések is jótékony ködbe vesznek, mert minden bántás, ami év közben ért, csupán megbocsátható gyermekcsínnyé töpörödik. Átérzem a ragaszkodást, a gyermeki kedvességet, a tekintetekből felém sugárzó értelmet és érzelmet… Munkám megfoghatatlan, de Isten látta a küzdelmet, s ezután kegyelmével érleli tovább gyümölcseit… Hitem és reményem azt mondatja velem: semmi sem volt hiábavaló!
Holnap már pihenés… Nem kell csengőszóra osztályról osztályra járnom. Őszig nem vár rám itt senki. Összeszedem a tanév hátramaradt „bizonyítékát”: az osztálykönyvet, a bizonyítványok üres borítóját, az osztályzási naplót és a személyes holmimat. Ilyenkor biztos vagyok benne, hogy ami tőlem tellett, azt megtettem; továbbadtam, mit rám bíztak. Úgy érzem, szétosztottam az összes jó tanácsomat is. Semmim sem maradt, így hát ismét fel kell töltődnöm…
Jézus áldását adja a tanév küzdelmeire, s így a hálaadáskor is velünk van. Megérti szünidővárásunkat, ami fokozatosan ért meg bennünk, mígnem ujjongásba csapott át, ahogy Ady írja:
„Június volt s ujjongtunk, nincs tovább,
Most gyertek szabad mellű örömök…”
Helyénvaló, hogy lelkünkben menetrendszerűen érik be a felüdülés utáni vágy. Aki azt állítja, nincs szüksége megállásra, önmagának is hazudik. Jézus szemében nem az a „dolgos ember”, ki szünet nélkül robotol, mert nem vagyunk gépek, szükségünk van egy nyugodt, csendes helyre, ahol feltöltődhetünk. A szünidő eleji pozitív értelemben vett „kalandvágyunk” egészséges óhaj, hiszen a pihenésre szánt idő Isten áldotta, ezért gyümölcse is zamatossá válik. Diáknak és tanárnak egyaránt szüksége van arra, hogy egy időre hátat fordítson az iskolának.
Az elmúlt tanévre felvidéki magyar iskoláinkban rányomta bélyegét a nyelvtörvény és az ún. hazafiassági törvény elfogadtatása körüli sok-sok huzavona és bizonytalanság. Viszont minden értelmes ember tudatosítja: ahhoz, hogy ifjúságunkból becsületes, értékeit őrző és továbbadó felnőtt váljék, az anyanyelv megtartó ereje elengedhetetlenül fontos. Annak használatát semmiféle törvénnyel sem lehet korlátozni, mert az anyanyelv olyan természetes tartozéka az embernek, mint maga a lélek. A hazafiassági érzés sem írható elő papíron, mert az is a lélek mélyén születik.
Jézus kiskorú tanítványokat – gyermeklelkeket – bízott ránk, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki belőlük mind tudásban, mind emberségben. Hálát kell adnunk a tanév sikereiért és kudarcaiért, s lélekben tovább kell lépnünk, mert szeptemberben majd megint sok-sok gyermekszem tekint ránk, tőlünk vár útbaigazítást, biztos tudást, erkölcsi fogódzót. S mindezt tíz hónapba csomagolva, szeretettel átitatva.
Péter és Pál apostolok ünnepén meg kell köszönnünk az elmúlt tanévet, és a nyári szünidőben újult hittel és reménnyel kell gazdagodnunk, hogy ősszel majd ismét szeretettel tudjunk szolgálni.
