Beszélgetés Herendi János bátaszéki plébánossal
Isten kegyelméből vagyok, aki vagyok
Szerző: Fazekas Orsolya
Már messziről hívogat a sík terepen elterülő község templomának tornya, mely kecsesen, méltósággal magasodik Bátaszéken, a város központjában. Nemcsak a tornya emelkedik ki a város képéből, hanem a település első embereinek munkája is messze földön híres. Az elmúlt évtizedekben ugyanis szemmel láthatóan kivirágzott a város egyházi élete. Plébánosa idén ünnepli pappá szentelésének 45. évfordulóját. A papi szolgálatból 40 évet töltött Bátaszéken, ahol egyházi és világi munkatársaival, segítőivel közösen építették az egyházközséget. Herendi János plébános atya, aki az említett évfordulókon kívül ebben az évben tölti be 70. életévét is, kiemelte, hogy munkáját minden esetben a mellette álló önzetlen emberek segítették. A 40 éves papi szolgálatról és a bátaszéki egyházközségről kérdeztük.
– Milyen indíttatásból forrásozott a papi pálya?
– Vallásos nevelés kaptam, de ráhatás nem volt szüleim részéről. Hetedik-nyolcadikos koromban Dunaszekcsőn Némedi Ferenc volt a káplánunk, aki tudott bánni a fiatalokkal. Eljött velünk focizni, korcsolyázni jártunk, horgásztunk. Bár jártam ministrálni elsős korom óta, de a káplán úr volt az, aki jobban hozzásegített a papi pályához.
Mohácson kezdtem a gimnáziumot. Egy alkalommal Cserháti József püspök a pécsi kispapokkal kirándulást tett az egyházmegye területén, akkor találkoztam vele. Mikor Dunaszekcsőre értek, elbeszélgetett velem. Kérdezte, hogy volna-e kedvem elmenni a bencés gimnáziumba. Elvitt engem Győrbe, szerzett lakást is nekem, mert akkoriban csak az elsősöknek volt kollégium. Azok, akik menet közben csatlakoztak, családokhoz kerültek.
Ott aztán tovább érlelődött a gondolat, hiszen bejártunk a szemináriumba havonta. Cserháti püspök megbízott felsőbb éves kispapokat, akik velünk, bencés diákokkal tartották a kapcsolatot. Így a gimnázium után mindjárt a szemináriumba kerültünk.
– A teológián belül melyik szakághoz kötődött a legjobban?
– Az egyháztörténelemhez. Bár aki tanított minket, azzal kezdetben volt egy kis nézeteltérésünk, de aztán ez megszűnt, és elmondhatom, hogy kedvenc tanítványa lettem. Azt mondta, hogy aki nem akar vizsgázni, az a beszámolókból kaphat egy jegyet. Én jelentkeztem, hogy nem akarok vizsgázni. Erre ő: „Magának vizsgázni kell, mert én ki akarom buktatni. Szemtelen voltam, és azt mondtam, hogy akkor elmegyek újságírónak. „Melyikbe?” – kérdezte. „A Ludasba.” „Oda való maga. Mért nem megy most?” „Mert még egy kis anyagot gyűjtök a tanár úr óráján.” Nem mondom, hogy megtorolta, de keményen megizzasztott a vizsgákon. Később aztán rendeződtek a sorok, és már kedvelt engem.
– Mennyire maradtak meg a szemináriumi kapcsolatok?
– Mi voltunk a legkisebb évfolyam. 1959 után, mikor szétrúgták a budapesti akadémiát, nemigen küldtek újonnan felvett kispapot. Végeredményben öten voltunk, akik együtt kezdtük és végeztük. Ebből vagyunk még négyen. Kapcsolatom két győri és egy fehérvári atyával tart ma is. Évente igyekszünk összejönni, telefonon is gyakran beszélünk.
– A szentelés után rövid időn belül Bátaszékre került. Hol töltötte előtte papi szolgálatát?
– 59 napot töltöttem nyáron a bonyhádi plébánián szentelésem után. Itt meghalt egy idős káplán. Cserháti püspök első szenteltjeként kerültem ide. Onnan elkerültem Tevelre, Simontornyára és Himesházára. Majd innen 1970 nyarán helyeztek Bátaszékre.
– Milyen helyzet fogadta?
– Ettől a helytől fáztam. Tíz évvel idekerülésem előtt a káplánt, a plébánost és a református lelkészt elvitték, börtönbe zárták koholt vádak alapján. Mindegyik ’63-ban szabadult. A református pap mesélte, hogy az én plébánosom tartotta benne a lelket. Mindig azt mondta: „Egyszerre jöttünk, egyszerre megyünk”. Így is történt.
Elég kemény plébánoshoz kerültem. Nem ahhoz, akit elvittek, hanem egy korábbihoz. Szinte évente két káplán cserélődött nála. Beteg ember volt. Háromszor volt infarktusa. ’74-ben meghalt. Utána visszakerült az a plébános, akit innen elvittek. Ő kétszer is megjárta a börtönt, ez meglátszott az egészségi állapotán is. Haláláig a bátai plébánián élt.
– Ezek szerint egyedül vitte a plébániát.
– Volt, amikor volt káplánom, kezdetben Sebestyén Ferenc, aki autóbaleset áldozata lett. Az ő emléke 25 év után még ma is él. Rajta kívül Kövesdi János, Pál József és Cziglányi Zsolt szolgált itt.
– Milyen volt a hívők közössége, amikor idekerült?
