Cikkek listázása

Lőwey Lilla és Váradi Péter Pál hűségvallomása

Képi zarándoklatok Székelyföldön

Szerző: Toldi Éva

Húsz év és huszonhét kötet…, és már készül a huszonnyolcadik és a huszonkilencedik is. Elismerésre méltó termés! Jövőre pedig jubileumot is ülhetnek akár, hiszen elmondhatják: harminc lélekemelő kiadvánnyal gazdagították a magyarság szellemi-lelki katedrálisát. Lőwey Lilla szerkesztő és a Magyar örökség-díjas Váradi Péter Pál fotóművész – a Veszprémben élő szerzőpáros – neve hallatán bizonyára sokan felkapják fejüket, hiszen Erdély – Székelyföld című honismereti fotóalbum-sorozatuknak megszámlálhatatlan olvasója van.

Ha valaki személyesen járta be az erdélyi-székelyföldi tájakat, tapasztalta meg az ott élő emberek vendéglátó szeretetét, gyakran szinte bibliabelinek tűnő küzdelmes életét, akkor e könyveket lapozgatván elemi erővel törnek fel majd benne korábbi emlékei. S akinek nem volt még eddig személyes találkozása a gyergyói havasokkal, a kalotaszegi díszes faragású portákkal, a gyimesi „patakország” falvaival, Udvarhelyszék terített asztalaival, a Hargita fenyveseivel, aki nem „érintőzött” még a csíksomlyói Babba Máriánál, nem lépte még át Kalotaszeg jellegzetes „fiatornyos” református templomainak küszöbét, az a fotók hívogató szavára s a tájakat „megzenésítő” csodálatos versek, legendák olvastán óhatatlanul vágyakozni fog a személyes megtapasztalásra is.

Honnan ez a szent megszállottság, amely nem lankadó lelkesedéssel készteti őket, hogy felmutassák e vidék ezernyi szépségét?

„Küldöm a hangomat, messzire, hozzátok, (…) Küldöm a hangommal szívem is hozzátok: / szívem dobogását benne hallgassátok” – idézi a szerzőpáros a könyvsorozat egyik állomásán Áprily Lajos máig hangzó üzenetét a hazaszeretet szent lobogásával. Igen, a hazaszeretet mozgatja mindkettőjüket, mert mindketten a Trianonban elszakított keleti országrészről érkeztek Veszprémbe. Lilla még kislány volt, amikor vasúti mérnök édesapját a háború után ismét román kézbe került Erdélyből – a hírhedt köztisztviselői törvény értelmében – családjával együtt Szovátán bevagonírozták, és a vasúti kocsi ajtaját legközelebb csak Zalában nyitották ki. Veszprémbe 1966-ban került magyar–történelem szakos pedagógusként, s Erdélyt, szülőföldjét csak 1989-ben láthatta újra. Pál agrármérnökként 1972-ben jött át Nagyváradról az anyaországba házasságot kötni, tele reménységgel és a ránehezedő erdélyi sors minden gyötrelmével. Fényképezési szenvedélye ifjúkorában kezdődött. Kezdetben csak hobbiból fotózott, ám amikor híre jött a román falurombolásnak, tudatosan látott munkához, hogy így mentse át a jövőnek, ami még menthető a mából és a múltból. Ekkor már Veszprémben élt. Első feleségével, Gaál Anikóval és gyermekeikkel egyre gyakrabban jártak ki Erdélybe. Egy néprajzkutató ismerősük javaslatára próbálkoztak meg azután a Kalotaszegről gyűjtött fotók és a néprajzi szöveganyag közreadásával. Ezért a kiadványért 1990-ben Fitz József-díjat kaptak. Ezt követte azután még négy újabb album. Ekkor tragikus fordulat következett: felesége meghalt. A fájdalom lesújtotta, nem találta a helyét, a célját. Végül megértette, elfogadta, hogy a vállalásban, a küldetésben nem lehet megállni. Családjuk régi jó barátja, Lőwey Lilla – gyermekeinek tanára – segített a következő album összeállításában, a kötethez ő válogatott verseket. A közös munka, a közös származás, a közös identitás azután egybe kovácsolta őket, összeházasodtak.

– Lilla nagyszerű társam lett – mondja Pál –, a tanári katedrát hagyta el értem és a gyűjtőmunkáért.

Minden kötetet ugyanis – mint egykor Bartók és Kodály esetében is – hosszú gyűjtőutak előzik meg. Lilla a történelem, a hagyományok kutatásával, összegyűjtésével foglalkozik ilyenkor, Pál pedig rója rendületlenül a természet szebbnél szebb tájait, megörökítve annak ezerszínű csodáját s az épített környezet ékességeit. Útjaik során ismerősök, barátok, lelkipásztorok, egyszerű székely emberek segítik őket, terítenek asztalt nekik, tárják ki szívük gazdagságát előttük.

„Könyveik bibliai értékűek, Isten igéje csendül ki belőlük, a veszendőbe került székely kultúrkincset őrzik meg vele a jövendőnek” – írta Hajdó István, volt gyergyószentmiklósi esperes egyik kötetük előszavában. Az esperes úr kezdettől támogatta áldozatos munkájukat.

„Értő, odahallgató szívvel, szemmel járta be Lőwey Lilla és Váradi Péter Pál Szováta vidékét, a Kis Küküllő-völgyét. Jó hagyni, hogy vezessen a kedves művészházaspár, jó dolog menni velük a tájban és hagyni, hogy beszéljenek a fák, a röpködő kis madarak, a felhők, a mezőn dolgozó emberek” – írta Böjte Csaba testvér egy másik album elé.

A képeknek valóban atmoszférateremtő erejük van, felvillantják a székely hétköznapok és ünnepnapok szertartásos rendjét, a munka ritmusát falun, de a keresztény vallási népszokások felemelő hagyományait is, a keresztelő, az első áldozás, a konfirmáció, a temetési szertartás ünnepélyességét.

Aki nem olvassa, csak fotóit lapozgatja át a honismereti albumoknak, az is a látvány gyógyító hatása alá kerül. Mert oldozó ereje van ezeknek a képeknek, vitathatná-e bárki, aki meg-megáll mondjuk az erdőszentgyörgyi telet megcsodálni a Kis-Küküllő partján, vagy a Székelyabod felé vezető úton letörli izzadságát a gémeskútnál, aki beleselkedik a fényképezőgép lencséjén keresztül a jellegzetes székely portára, s aki az árvaságában is fenséges Bözödújfalu vízben álló templomát látva hálaimára kulcsolja kezét, hogy „legalább az megmaradt”.

A szerzők megörökítik a székelyföldi nemzeti és egyházi ünnepeket, a még élő szakrális és profán népszokásokat, a magyar ajkúak közösségét a sokfajta népcsoport közösségében. Sylvester Lajos író, újságíró fogalmazott úgy találóan nemrég a Benedek Elek születésének 150. évfordulója alkalmából készült tematikus könyvük bemutatása kapcsán Veszprémben: Ezek az albumok megteremtik Székelyföld képi autonómiáját. Ezzel a címmel jelenik meg most 28. kötetük, a 29. pedig a közelgő Tamási Áron-jubileum előtt tiszteleg. A tematikus kötetek sorában kézbe vehette már az olvasó az Orbán Balázshoz, Wass Alberthez kapcsolódó kiadványokat is, valamint kicsi, turistáknak készült füzeteket Székelyföld ezer pillanata címmel.

És munka közben persze ezernyi élmény részesei voltak. Lilla meséli, hogy egy alkalommal pünkösdkor a csíki Széphavasra igyekeztek a Szentlélek-kápolnához, melynek romjait szerették volna lencsevégre kapni a búcsúsokkal. (E szent helyen szoktak a moldvai csángók összetalálkozni a gyimesiekkel, mikor a csíksomlyói búcsúba mennek.) Berszán Lajos atya, a gyimesfelsőloki katolikus líceum igazgatója volt a kísérőjük. Terepjáróval haladtak felfelé a rendkívül meredek tetőre. Egyszer csak a távolban megpillantottak egy öregembert kampósbottal, amint hajlott háttal kapaszkodik fölfelé. „Mintha Szent Péter menne ott!” – kiáltottak fel meglepetten. Ahogy közelebb értek, kiderült, a gyulafehérvári érsek úr az, (a nemrég elhunyt) Bálint Lajos, ő is a szertartásra igyekezett. Nagyot fohászkodott, mikor összetalálkoztak, hiszen ő lent hagyta az autóját a hegy lábánál, és messze volt még a cél. A kápolnánál azután Isten szabad ege alatt bemutatták a szentáldozatot. Felejthetetlen emlék máig, vallja Lilla.

Pál egy csíki pap bácsiról emlékezik meg, aki, mikor becsengettek hozzá, egy szakadt rövidnadrágban nyitott ajtót, s egy tál gyümölccsel kínálta meg őket, amit épp akkor szedett a kertben. Mikor megtudta, hogy a vendégek a plébánost keresik, engedelmet kért és elment, hogy szól neki. Aztán kisvártatva megjelent papi díszben, s csak később vallotta be, hogy ő volt a kapunyitó. Mert persze reverendában, papi süvegben nem ismertek rá.

Mikor ér véget a sorozatfolyam? – kérdem végül. Ám csak ingatják fejüket – nem ér az véget, mert ha Székelyfölddel végeztek, következik Pál szülőhazája, Várad és környéke.

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>