Nagyböjti utazás
A bűnbánat kikötőjében
Szerző: Jakubecz Márta
Fotó: Fábián Attila
Nagyböjt van, az újrakezdéseink ideje, amikor „hajóinkat” a bűnbánat kikötőjébe kormányozzuk, hogy ott töltekezhessünk, gazdagodhassunk, lélekben erősödhessünk… Hisz kell egy hely, ahol önmagunkkal találkozhatunk, kell e nagyböjti kikötő csendje! Kell a mólónál ránk váró pad, ahová leülhetünk, és a hullámokra meredő tekintettel nyugodtan elmélkedhetünk. Kell a sóhaj, kell a számvetés, kell a végtelenre nyíló kilátás, de a leginkább mégiscsak a megtisztulás igenlése, Isten irgalma és védő oltalma után vágyunk!
S míg hajóink lehorgonyozva várnak ránk, hogy aztán ismét kiússzanak akár a veszélyes vizekre is, ahol az igaz helytállás majd olyan fontos lesz, hogy talán éppen az üdvösségünk múlik rajta (mert igenis a mindennapokkal épül az égi jövő), addig mi Isten vendégszeretetének örülhetünk a böjti kikötő lilásan foszforeszkáló fényeiben.
Ezekben a titkokkal teli napokban – amikor csodák egész sorát élheti át az emberi lélek – a keresztre szegezett tekintettel döbbenünk rá arra, hogy e csendes pillanatok híján egészen értelmét vesztené a nagy igyekezet, s Isten áldása nélkül minden törekvésünk csak szánalmas tülekedéssé, embertelen hajszává válna. A „hajók küldetése” a nyugalmas, ám mégis határozott, biztos előrehaladás. Mire való akár a legszorgalmasabb sietség, ha közben elveszik a lényeg?!
Egy kínai bölcsesség azt mondja: „A piszkos víz, ha állni hagyják, letisztul.” A nagyböjti kikötőben a lehorgonyzás után nemcsak a hajók által felkavart piszkos víz tisztul le, de elsősorban a lélek megtisztulásán van a lényeg. A megbánt bűnök azonban nem az iszapba merülnek, hogy aztán ismét felkavarja őket elinduló hajónk, hiszen a legszebb lehetőségünk e kikötőben éppen abban rejlik, hogy a bűnbocsánat által teljesen megszabadulhatunk a szennytől.
A nagyböjti lelkitükörbe rendszeresen beletekintve meglátjuk egyik fő bűnünket is, amely gyakran hatja át életünket, „sötét völgyekbe” taszít, s amit úgy hívnak: kétségbeesés. Ez a bűn a ma emberének kirívó gyarlósága. Elég csak végighallgatni embertársaink panaszáradatát, hogy mögüle kiérezzük a háttérben rejtőző kétségbeesett kiáltást. Mi magunk is nem ritkán átéljük, hogy hitünk a pesszimista szemlélet miatt meginog, és kétségbeesett állapotunkban alig vagyunk képesek átérezni a zsoltáros vigaszát: „Ha sötét völgyben járok is, / nem félek a bajtól, hisz te velem vagy. / Botod s pásztorbotod biztonságot ad.” (Zsolt 23,4)
A tisztára fényesített lelkitükör lakmuszpapír módjára mutatja ki az Istenbe vetett bizalmunk meggyengülését. Különösen fontos átgondolni az ebből a letargikus állapotból kivezető utat most, amikor a világból begyűrűző gazdasági válság nyomán embertömegeknek kell szembenézniük a romló életkörülményekkel.
„A globalizálódó világunkban módunkban áll megtapasztalni egymás nyomorúságát, de semmilyen segélycsomag, semmiféle nagyszerű projekt sem helyettesítheti önmagunk odaajándékozását, amelyben maga a szeretet fejeződik ki” – állítja egyházunk jelenlegi vezetője.
Az áhított erények is csak úgy válhatnak sajátunkká, ha lelkiéletünk mozgatórugója az isteni parancsokon nyugvó, egymás felé sugárzó szeretet. Eközben nem egyszer túlzottan megrémülünk a ránk törő kísértésektől. Ám éppen ennek kapcsán hangoztatta a boldog emlékű János atya: „Az erény, amely nem volt kitéve kísértésnek, nem erény, hanem csak hipotézis.” Ezért nem a kísértésektől való rettegés kell hogy lefoglaljon bennünket, hanem a viharokban való helytállás, hiszen a jók között könnyű jónak lenni. De mennyivel nehezebb megmaradni a világban az erények útján ott, ahol környezetünk erkölcsi posványba rántana. Az őszinte magunkba tekintés fontos dolog, de semmit sem ér, ha emberi közösségeinkben csak az árral sodródunk, és nem a szeretet naponkénti megélésére, a cselekvő hitre törekszünk. Önmagunk gyémántját csak így csiszolhatjuk értékessé.
Az idei nagyböjti időben is megadta számunkra az Úr a húsvétra való előkészület lehetőségét. E negyven napos lelki készülődésben fontos, hogy teljes csöndet teremtsünk körülöttünk, de főleg magunkban. Másképpen nem halljuk meg a nekünk szánt isteni intelmeket, mert elnyomja azt a világ zaja: a folytonosan működő tévé, a háttérzajként szándékosan bekapcsolt rádió, a kedvenc cédéről búgó zene, az egész napon át működtetett internet és egyéb zajok.
Ahhoz, hogy meghalljuk a bennünk és hozzánk szóló Istent, belső pusztánkba kell elvonulnunk, legalább egy kis időre. E csendes utazáshoz elegendők akár az esti nyugalom „kikötőpercei”, hogy innen – Istennel töltekezve – útra indulván majd mi is átélhessük a papköltő, Mécs László e gyönyörű sorának igazát: „Én tovább vándoroltam Isten csendjével álmaimban.”
Nagyböjti utazásunk értéke a lelki elmélyülés és a bűnbánat minőségétől függ.
