Hamvazószerdától virágvasárnapig
A meghalás és a születés között
Szerző: Szalontai Anikó
Fotó: Lambert Attila
A negyven szimbolikus szám – az Ószövetségben kilencszer, az újszövetségben négyszer fordul elő, és legfőképpen időre vonatkoztatva. Valójában azt jelentette: nagyon hosszú, a keleti gondolkodásban egyenesen a határtalan szimbóluma. Jézus negyven napos böjtölésének így tehát átvitt értelemben nincs vége – a kereszténység legnagyobb ünnepére készülve mi is hozzá csatlakozunk.
A nagyböjt negyven napja soha nem csupán emlékezés Jézus pusztába való kivonulására. Az önmagunkkal való szembenézést, a lelki megtisztulást szolgálja, amikor magunkra öltjük az új embert. „A meghalás meg a születés között a feszültség ideje ez / Magányosság helye…” – írta T. S. Eliot e belső zarándoklatra Hamvazószerda című versében.
Az „újjászületést” minden kultúrában valamilyen fizikai önmegtartóztatás kíséri, és ennek legősibb formája természetesen az étkezésről való lemondás. Ezt bizonyítja az is, hogy nyelvünkben a böjt kifejezés még a honfoglalás előtti időkből ered, a pogány vallásosságból került át a keresztény szóhasználatba.
Már a 2. századból vannak emlékek, amelyek arra utalnak, hogy húsvét előtt böjtöt tartottak egyes közösségek, a 4. században pedig már általános szokás volt a negyvennapos felkészülés az ünnepre. Az ókeresztény előírások szerint nemcsak a húsféléktől, de a „fehér ételektől”, a tejtermékektől és a tojástól is tartózkodni kellett. Nem főztek zsírral, csak növényi olajjal, sőt egyes vidékeken a böjtös ételeket külön edényekben is készítették. Tésztát, főzelékeket, üres kenyeret sóval, nyers és aszalt gyümölcsöt fogyasztottak, illetve a nagyböjt szimbolikus ételét, az erjesztett gabonából készült savanyú levest, a ciberét. Ez a szigorú böjti rend egészen az újkorig szokásban maradt, és csak a 20. században oldódott fel teljesen. A folyamatot erősítették a fokozatosan enyhülő egyházi rendelkezések is.
A nagyböjt ugyanakkor nemcsak a bizonyos ételekről való lemondást jelenti, hanem általában a bűnbánat, az elcsendesülés időszaka. Hagyományosan kerülték ilyenkor a szórakozást, nem tartottak lakodalmat, a lányok és az asszonyok egyszerű, sötét ruhákban jártak, és néhol szokás volt, hogy egyéni felajánlásokat is tettek az emberek, például tartózkodtak a házasélettől vagy nem borotválkoztak.
Természetesen így a böjtre eső emléknapokhoz, még ha egyébként fontos liturgikus ünnepek is – például Szent József (március 19.) és Szent Benedek napja (március 21.) vagy Gyümölcsoltó Boldogasszony (március 25.) – kevés szokás kapcsolódott. Főleg a különböző tavaszi munkák kezdetét jelölték, esetleg dologtiltás társult hozzájuk. A kivétel Nagy Szent Gergely napja (március 12.), amelyhez az énekekkel kísért gergelyjárás hagyománya fűződött. Ez eredetileg városi szokás volt, hiszen ez a nap az iskolák, a diákok ünnepe volt.
A gergelyjárás egy rövid játékkal kezdődött, amikor egy püspöknek öltözött gyerek versbe szedett „prédikációt” tartott a templomban, majd kísérőivel együtt körbejárt a településen, tavaszköszöntő dalokat énekelve. Az ünnep egyben az új szemeszter kezdetét is jelölte, és alkalmat adott diákok toborzására.
Az egyébként csöndes nagyböjtben vasárnaponként nyílt lehetőség egy kis szórakozásra. A fiatalok ilyenkor összegyűltek, ügyességi és labdajátékokkal, körtánccal múlatták az időt. A mancsozás például tipikus böjti játék volt. A lányok és a legények együtt játszották, eszközei botok és golyók voltak. Egy magasba dobott golyót kellett az „ütővel” eltalálni, akinek ez nem sikerült, kiesett. Szintén böjti szórakozás volt a karikázó, amely egy hosszú, lírai dallal kísért női körtánc. Európa szerte elterjedt szokás volt, gyökerei még a tavaszi archaikus termékenységi rítusokig nyúlnak vissza. A német ajkú területeken egyébként – majd ott is, ahol német családok telepedtek le, így hazánkban is – a nagyböjt első vasárnapjához kapcsolódott a téltemetés hagyománya, amely bár egészen különböző formákban élt az egyes vidékeken, de mindnek része volt a tűzgyújtás és az újjászülető élet szimbolikus köszöntése.
Régen külön néven emlegették a nagyböjt egyes vasárnapjait – latin nevüket a zsoltár első soráról kapták, a népnyelv inkább az aktuális evangéliumi szakasz vagy a naphoz kapcsolódó szokások szerint különböztette meg őket. Ezen megjelölések közül mára már csak a nagyhetet nyitó virágvasárnap neve maradt fenn.
Jeruzsálemben Jézus bevonulásának emlékére már a 4. században is tartottak körmenetet és pálmaágszentelést. A római liturgiában a 10. században jelent meg. Mivel Európa nagy részén a pálma nem él meg, számos országban valamilyen korán virágzó növény ágával helyettesítették, ahogyan nálunk a barkával. Már a vesszők szombati begyűjtésének is külön hagyományai voltak. Általában gyerekek végezték, akik azután énekelve bevitték a templomba vagy szétosztották a barkákat. Ez az ünnep már Jézus dicsőségét, a feltámadás örömét is megelőlegezi, ezért sok helyen a húsvétra készült ünneplő ruhában, a lányok koszorúval a fejükön gyűjtötték az ágakat. Egyes vidékeken emellett tojást is ettek, vagy kaptak ajándékba a gyerekek a vesszőkért cserébe.
A virágvasárnapi barka nagyra becsült népi szentelmény volt, még a protestánsok is kedvelték. Sok helyen szokásban is volt, hogy a katolikus családok megajándékozták egy-egy ággal a más vallású ismerőseiket, szomszédaikat. Számos hiedelem élt a szentelt barkával kapcsolatban. A legismertebb szerint vihar, villámcsapás, tűzvész, illetve jégverés ellen védi meg a házat a kapufélfára tűzött barka. Az állattartásban rontás ellen használták, sokfelé pedig úgy hitték, jó termést hoz, illetve megvédi a földeket a természeti csapások ellen, ha kiviszik az ágakat a mezőre.
Virágvasárnaphoz egyes vidékeken archaikus tavaszköszöntő szokások is társultak, különösen a szlovák lakosság körében. Talán a legismertebb ezek között a kiszehajtás. A lányok egy szalmabábút felöltöztettek menyecskének, végigvitték a falun, azután levetkőztetve vízbe dobták vagy elégették. A bábu neve kisze vagy kice, bár ez a cibere levest is jelöli. Így amikor már elhalványultak a szokás ősi tavaszünneplő jelentései, egyszerűen a böjt búcsúztatásává vált. Eredetileg azonban téltemető és termékenységi rítus volt, amelynek során a lányok igyekeztek megjósolni, ki megy férjhez abban az évben. Utána következett a villőzés, azaz amikor a lányok szalagokkal, esetleg hímes tojással feldíszített ágakkal végigjárták a falut, énekeltek a házak előtt. A végén a gazdasszony kijött, valaki ágáról letört egy gallyat és megveregette vele a lányokat, miközben azt mondta: mind menjetek férjhez.
A virágvasárnapi, illetve a húsvéti szokásokban még inkább szinte észrevétlenül fonódtak össze archaikus pogány és keresztény szakrális jelentések, jelképek. A természettel együtt élő falusi emberek életében ez nem is lehetett volna másképpen, hiszen együtt tapasztalták meg a tavasz újjászületését és Jézus győzelmét a halál felett.
