„S felúszott a vas…” (2 Kir 6,7b)
Az elveszett fejsze
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
A hanyatló nap sugarai még utoljára végigpásztázták az erdő sűrűjét. – Végre itt az este! – sóhajtott Káleb, a farkas, fogait vicsorgatva.
– Gyűlölöm a fényt, gyűlölöm a napot!
– Megértem! – sziszegte együttérzést mímelve Boáz, a kígyó. – A sötétség a mi barátunk! Elrejt, és mennyivel könnyebb egy alvó embert megölni! – tekergőzött a farkas lábai köré.
– Takarodj innen, te sunyi! Én nem szorulok rá az ilyen alattomosságra! – mordult rá Káleb. – Elbánok én akárkivel fényes nappal is! Még az emberek is reszketnek, ha meglátnak! Hiába az éles botjuk! A fogaim ellen nem védi meg őket!
– Akkor meg miért félsz a fénytől? – sziszegte gúnyos vigyorral Boáz.
– Nem félek én semmitől! – vágta rá a toportyán. – Csak egyszerűen utálom! Olyan undorítóan meleg és tiszta! Mindent szikrázóan beragyog, csak az én szívemet nem! Ahogy elnézem a napsugárban fürdőző madarakat, amint egymáshoz bújnak, vidámak és gondtalanok, legszívesebben mindet elpusztítanám dühömben! – tajtékzott habzó szájjal a farkas.
– Hát, nem is csoda, hogy mindenki messze elkerül! – öltötte ki villás nyelvét a kígyó, mintha csak csúfolódni akarna. – Pedig nem könnyű egyedül élni! – tette hozzá hamisan. – Ezt én tudom a legjobban! Engem is mindenki elkerül, pedig nem akarok én rosszat senkinek! Csak elaltatom őket…
– Hogy soha fel se ébredjenek! – vicsorított rá a farkas. – Takarodj tőlem, te hazug! Különben is, rajtam már senki nem segíthet! Az én életem már „veszett fejsze”, reménytelenül elvesztem! – mormogta, majd megindult a folyó felé, hogy szomját oltsa.
Az út felől azonban emberszagot hozott felé a szél, s így korgó gyomrának szavára megváltoztatta tervét. Ugrásra készen elrejtőzött a vízparti bozótosban, és az alkalmas pillanatra várva a víz felé közeledő férfiakat figyelte. Egyikük fejszével a kezében a parthoz lépett, hogy kivágjon egy kisebb fatörzset. Ám a szerszám valahogy kirepült a kezéből és elmerült a vízben.„Jaj, jaj, jaj, Uram! Ráadásul ezt is csak kölcsön kaptam!” – kiáltotta kétségbeesetten a férfi és odafordult egy szakállas felé, aki határozott hangon így válaszolt. „Hová esett?” Amikor az megmutatta neki, a szakállas „kifaragott egy darab fát, utána dobta”.
A farkas kíváncsian meregette szemeit és magában azt gondolta:
– No hiszen! Azt már hiába dobjátok utána! Ami egyszer elsüllyedt, azon már senki nem segíthet!
Ám ekkor valami hihetetlen dolog történt. A fa először lemerült, majd „a fejsze feljött a víz felszínére”.
– Hiszen ez nem lehetséges! – hasított végig a felismerés a toportyán agyán, s mindenről elfelejtkezve kilépett a rejtekhelyéről. Egyenesen a vízpartra ment. A férfiak rémülten ugrottak hátra, és a vizes fejsze a földre hullott. A farkas mit sem törődve velük, körülszaglászta a szerszámot, mintha csak nem hinne a szemének. Ahogy fölemelte tekintetét, a szakállas férfi ott állt közvetlenül előtte és egyenesen a szemébe nézett!
– Elizeus, vigyázz! – kiáltoztak a többiek, de a férfi meg sem rezdült. Látszólag olyan volt, mint a többiek, de a tekintete szinte szikrázott. A farkas csak nézte, nézte a szakállast. Majd lassan megadva magát a földre feküdt, de szemeit nem vette le a férfiról, akinek tekintetéből valami rég elfelejtett, ellenállhatatlan erő áradt. Káleb születése óta nem érzett már ilyet, s most jóleső meghunyászkodással tűrte, hogy az idegen hozzá lépjen és végigsimítsa csapzott bundáját.
– Most már minden rendben lesz! Szabad vagy! Menj békével! – hallotta a férfi határozott hangját, s hirtelen minden olyan egyszerűnek és tökéletesnek tűnt. A féktelen harag és gyűlölet mintha soha nem is lett volna, elpárolgott. Az elégedettség és béke fénylő hullámai beborították szívét és egyszeriben rádöbbent: ha a vízbe hullott fejsze megkerült, akkor az ő számára is van még remény! De azt is érezte, hogy nem mehet tovább azon az úton, amelyen eddig járt.
– Soha többé nem akarok gyűlölködésben élni! – határozta el magát, és hogy nyomatékot adjon döntésének, végignyalta Elizeus lábát. Abban a pillanatban szíve mélyén valahogy megsejtette, hogy a szeretet fénye, melynek piciny szikráját ez az ember fellobbantotta szívében, elvezeti majd egyszer az igazi Világossághoz, Akit „sóhajtozva és vajúdva vár az egész természet.”
