Kiss Andrea keramikus stációi a Róma-hegyi kápolnában
Kezek keresztútja
Szerző: Lőrincz Sándor
„Imádunk Téged, Krisztus és áldunk Téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot” – ismételjük minden stációnál nagyböjt heteiben. Életünk keresztútját járva, megpróbálunk mi is „rátévedni” az eredetire, s gondolatban átéljük Jézus Krisztus szenvedéstörténetét. A bűnnel viselős világ minden zaja elhal ilyenkor, és lélekbe mar a párhuzam: a kétezer évvel ezelőtti esemény s a mostani. A kaposvári Róma-hegyi kápolnában Kiss Andrea kezekből formázott reliefjei előtt állva, örökre belénk ivódik: aki hisz a keresztben, annak vállalnia is kell a kereszthordozást, hiszen Jézus azt mondta: ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét mindennap, és úgy kövessen engem. Aki nem hordozza keresztjét és nem jön utánam, nem lehet az én tanítványom.
A fiatal keramikus három leány édesanyja. Mindegyik gyerkőc ámulattal szemléli, miként születik szépséges használati vagy dísztárgy az agyagból, s maguk is próbálkoztak már a formázással. Azt azonban még nem tudják, lesz-e valaki, aki továbbviszi a mesterséget. A tizenkét esztendős Anna egyébként egy időben azzal kacérkodott: apáca lesz, a Kis Szent Teréz-es lelkületű, kilencéves Borbála bejelentette: anyuka akar lenni, Lea pedig még innen van az ötön…
– Már kiskoromban gyurmával játszottam és dagasztottam a sarat, s ötéves lehettem, amikor óvodásként elvittek bennünket a zömében habán kerámiát készítő Kaposvári Háziipari Szövetkezetbe, ahol teljesen magával ragadott a közösségben végzett kézművesség, ahol tanulhattunk egymástól – mondta Kiss Andrea. – Leginkább a korongozás babonázott meg, s máig is ez a legkedvesebb munkafázis számomra, no meg az égetés izgalma; vajon milyen árnyalatúra sikerült a kerámia. Ott határoztam el: keramikus leszek. Elvégeztem a Munkácsy gimnáziumot, majd az iparművészeti szakközépiskolát. Éppen húsz éve dolgozom a kézművesiparban.
Mint megtudtam, első munkahelye is a szövetkezetben volt, gipszforma-készítőnek vették fel, ám hamarosan már Vonyarcvashegyen dolgozott egy fazekasmesterrel. Ezt követően egy ideig munka nélkül maradt, majd egykori osztálytársaival bt.-ben tevékenykedett. Most pedig jó pár éve vállalkozóként és főállású anyaként éli mindennapjait.
A fazekasság nehéz kenyér. Nőnek különösen, hiszen meglehetősen igénybe veszi a fizikumot. Vízgazdálkodó párja, Vigh Attila nem véletlenül próbálta más munkahely felé csábítani. Asszonya nemet mondott, pedig négyszeres bért ígértek neki háziipari szövetkezetes fizetéséhez képest. A férj tiszteletben tartja a feleség döntését, s természetesen mindenben segítségére van. Beszélgetésünk idején is azt szervezte, melyik nagyszülő induljon a lányokért. A kerámiákról gyorsan átterelődik a szó megtérésre, hitre, aktív vallásgyakorlásra. A Vigh famíliában már a második gyerkőc is megszületett, amikor eszükbe villant: talán jó lenne összeházasodni egyházilag is. Ehhez nagy bátorítást kaptak a Szent Imre-templom jegyes kurzusán, melynek hangulatát ma is őrzik, és örömmel beszélnek a Gallai házaspárról. Dr. Gallai István és felesége, Margó volt a csoportvezetőjük, és jó volt látni, öt évtized után is milyen boldog kötelékben élnek egymással, s miként nemesült szeretetté, gondoskodó féltéssé a hajdani szerelem.
– Itt szembesültünk igazán azzal, hogy a házasság megtartó pecsét az életükön. Feltörhetetlen, megbonthatatlan, és hetven felett is lehet boldogan élni – jegyezte meg Attila. – Vasárnap esténként nem maradtak otthon, nem szerveztek maguknak más programot, hanem jöttek hozzánk, fiatalokhoz a jegyes kurzusra, hogy átadják mindazt, amit a jó házasságról tudnunk kell. A tanúságtévőkben az is bámulatos volt, hogy saját életükről különös nyíltsággal beszéltek teljesen idegen párok előtt.
– Az ima is megérintett bennünket egy-egy találkozón; én ekkor hallottam először szabad imát, amit azóta is gyakorlok – vette át a szót a feleség. – A gyerekneveléshez is sok tanácsot kaptunk. Azért volt ez különösen hasznos, mert nálunk éppen az első gyerek megszületését követően jöttek a problémák. Attila és én is más-más családból érkeztünk, és más-más örökséget hoztunk magunkkal, így eltérően vélekedtünk a gyerekek neveléséről is. Az itt hallottak azonban mindent helyrebillentettek, és egységben, békében, szeretetben próbálunk jelen lenni lányaink között. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nincs hangos szó, zsörtölődés vagy dac, de talán jobban, érettebben tudjuk már kezelni a konfliktushelyzeteket is.
Vighék házassága hamarosan Isten előtt is megköttetett, s az „újházasok” nyomban bekapcsolódtak a következő jegyes- és Alfa kurzusok programjaiba, elvégezték az Élet a Lélekben szemináriumot, keresztelőre készítik fel a családokat, s tagjai a házas közösségnek. Attila egyházközségi képviselő-testületi tagként is aktív szerepet vállal; most például a századik születésnapja felé közeledő templom felújításának előkészületeivel foglalatoskodik.
Ismét a modern kerámiákra és eredeti forma- és színvilágú népművészeti alkotásokra esik a tekintetem. Alkotójuknak számos kiállítása volt iskolákban, turisztikai vásárokon, de Esztergomban és a Pesti Vigadóban is megcsodálhatták már munkáit. Ausztriába, Hollandiába és Németországba is eljutottak kerámiái, s Mexikóba is meghívta a nagykövet. Andrea egyébként a sárospataki és a korondi fazekasmunkákat kedveli leginkább, és a használat, a praktikum az elsődleges nála. A modern vonalú daraboknál is csak másodlagos szempont a dísztárgy jelleg. Teás, kávés, likőrös és salátás készletek, apró aromamécsesek, asztali lámpák, almapirítók kerülnek ki műhelyéből, de külső épületkerámiát is készített már. Amikor elkezdte a szakmát, azt gondolta, ezzel kellene inkább foglalkozni, ugyanis akkoriban még nemigen készült idehaza ilyen jellegű díszkerámia. Aztán mégiscsak megmaradt a használati tárgyaknál, amelyeken érezhető a mesterember öröme.
Mint ahogy a Róma-hegyi stációképein is. A takaros kápolna a millennium évében újult meg, s tiszteletbeli „gondnoka”, a közelben lakó Farkas Márta – mivel nem akarta a régi, színes képeket visszatenni a falra – arra kérte Andreát, álmodjon egy kerámia keresztutat Isten kívülről és belülről is megszépült hajlékába. Így jött létre a keresztút – kezekből. S hogy miért kezekből?
– Azért, mert arccal lehet hazudni, de a kezekkel nem – vallja Kiss Andrea, aki felajánlásból készítette el a nem szokványos keresztutat. – Mindig érdekeltek a kezek, ám úgy vállaltam el a munkát, hogy legyenek türelemmel. Arra vártam ugyanis, hogy súgjon az Isten. Üzenjen nekem, milyen stációképek kerüljenek a kápolnába. Sokat fohászkodtam ezért – mint ahogy minden égetés előtt, amikor telepakolom a kemencét –, és létrejött az égi párbeszéd. Az Úr valóban üzent, én pedig elkészítettem a megbízást. Igaz, majdnem két évig kellett várni rá, de talán érdemes volt. Legutóbb karácsony este gondolkodtam el ezen, amikor jó pár család hálaadásra gyűlt össze a kápolnában. A Jóisten rajtam keresztül adott valamit, ami a házába került, tehát „visszaszállt” hozzá. Boldog vagyok, hogy részese lehettem ennek a folyamatnak.
Most, nagyböjt heteiben, péntekenként az óriás vadgesztenyefák ölelésében álló, parányi kápolnában is megelevenedik Jézus szenvedéstörténete, ám a stációképek előtt máskor is imádkozhatunk. Az ősszel gyönyörű Mária-énekek szálltak az égbe Maczkó Mária Magyar Örökség-díjas énekművész előadásában, s dr. Rumszauer Miklós plébánosnak első dolga volt, hogy a francia imaiskola két szervező házaspárjának – akik február elején a nagykanizsai farsangi bálra érkeztek – megmutassa a kápolnát.
A Vigh család is gyakran betér ide. Andrea és Attila megköszöni az Úrnak, hogy voltak, akik megismertették, felfedhették előttük a hit titkát, és elvezették őket az Egyház virágoskertjébe, ahol biztonságban és békében élve alkothatnak, szerethetnek, nevelhetik gyerekeiket, miközben másokat is gyámolíthatnak. Megtértük óta egyre inkább érzékelik: vakságban élnek a hitetlenek, kiket kézen fogva kell bevezetni Isten országába. Azt tudatosítva: Jézus – megváltva bűneinket –, értünk, emberekért halt meg a keresztfán.
