Nézőtér
Szerző: Nevelős Zoltán
Agora
Régmúlt kort idéző kosztümök, grandiózus díszletek, statiszták hada és digitális animációval készített panorámaképek – mindezt európai filmben nem szokhattuk meg, a spanyol gyártású, angolul beszélő Agora azonban e tekintetben abszolút világszínvonalú. Alejandro Amenábar filmje az 5. századi Alexandriát kelti életre abban a történelmi pillanatban, amikor a római birodalomban a kereszténység lesz az uralkodó vallás. A főszereplő, a Rachel Weisz által megformált Hypatia történelmi alak, életét a tudománynak, a csillagászatnak szentelő pogány asszony, mellette egy volt rabszolgája és két tanítványa – az egyikből püspök, a másikból helytartó lesz – játszanak fontos szerepet a drámai eseményekben. A forgatókönyvet is jegyző Amenábar mélységesen pesszimista képet fest a kereszténység térnyeréséről, ugyanolyan vérontásokkal kísért hatalmi játszmának ábrázolva, mint ami végigkíséri az emberi történelmet, viszont pont ebben felfogható mindig aktuális erkölcsi felkiáltójelként: a szeretet vallását túl sokszor használták fel gyűlölködésre.
Komfortos mennyország (The Lovely Bones)
A félelmetes valóság és a gyógyító fantázia kettős világában játszódik Peter Jackson (A Gyűrűk Ura) új filmje, amely Alice Sebold magyarul is megjelent regénye alapján készült. Susie, egy 14 éves lány meséli el, hogyan gyilkolták meg, és mi történt halála után a szeretteivel. Susie ugyanis érzelmileg nem tud elszakadni családjától és attól a felfoghatatlan rettenettől, amely vele történt. A lány nyomtalan eltűnése a szülőket a téboly határára kergeti, miközben Susie a túlvilágról azon ügyeskedik, hogy lebuktassa a nyájas szomszédot, aki megerőszakolta és meggyilkolta őt. A bosszúvágy, még ha igazságvágyból származik is, kétélű fegyver, és nem engedi, hogy a két világ határáról Susie tovább indulhasson a mennyország felé. Peter Jackson digitális látványorgiái a túlvilágról sajnos a kelleténél jobban ránehezednek az érzelmileg rendkívül igénybe vevő filmre, de a történet alapgondolata ettől még érvényes és megrázó marad.
Viharsziget (Shutter Island)
Miután A tégláért végre megkapta az Oscar-díjat, amire már előtte hatszor jelölték, Martin Scorsese életművét nem valami komoly és mély filmdrámával, hanem egy igazi műfaji filmmel folytatja, igaz, az olyan sötét, hogy sötétebb már nem is lehetne. A Viharsziget pszichológiai thriller – Dennis Lehane regénye nyomán –, amelyben Scorsese újabban szinte állandó sztárja, Leonardo DiCaprio egy nyomozót alakít, aki egy szigeten álló börtön-elmegyógyintézetbe érkezik, miután az egyik ápoltnak nyoma vész. A hely atmoszférája dermesztő, viharos szelek tombolnak, körül a fagyos tenger, a betegek kivétel nélkül őrült gyilkosok, és a személyzet modora sem épp szívélyes. A feszültség az utolsó pillanatig kitart, sőt a fordulatok olykor sokkolóak, és ebben a jól felépített cselekmény és Scorsese biztos rendezői keze mellett az elsőrangú színészgárdának is nagy szerepe van; az olyan nagy nevek mellett, mint Ben Kingsley vagy Max Von Sydow, a kisebb szerepekben is kivétel nélkül szuggesztív alakításokat láthatunk.
Invictus
Politikai sportfilm, ha létezik ilyen műfaj, Clint Eastwood legújabb rendezése, amely utolsó saját főszereplésével készült filmjének, a Gran Torinónak témáit, a kiengesztelődés és az önmagunk korlátain való túllépés gondolatait fogalmazza meg egy konkrét történelmi helyzet bemutatásán keresztül. Nelson Mandela elnökké választásával indul a cselekmény, mely az apartheid korszak utáni Dél-Afrika demokratikus újjászületésének nehézségeit mutatja meg magának az elnöknek a szemszögéből, akit nagy valósághűségre és árnyaltságra törekvő módon jelenít meg Morgan Freeman. A nemzet egységének kulcsa a rögbi-világbajnokság lesz, Mandela ugyanis megkísérli az egykor a fehér elnyomók kedvenc csapata, a Springbok mögé felsorakoztatni a fehéreket, feketéket egyaránt. A vállalkozás kezdetben esélytelen de néhány rendkívüli személyiség töretlen hite csodákat képes tenni – mondja fel a hollywoodi dramaturgiával előadott leckét a profin kivitelezett film.
