Alapítvány a lurkókért
Gyermekmosolyokért égi munícióval
Szerző: Székelyné Szénássy Judit
Egyik nagylányomat hívták a minap: be kellene mennie a kórház gyerekosztályára segédkezni a bent lévő gyerekeknél. Amikor hazajött, csodáról mesélt. Mesevilágról, jó tündérekkel, akik a pizsamás kis lurkókkal elfelejtetik egy időre a szurikat, a fájdalmas hegeket, a rosszízű gyógyszereket, az otthon hiányát. Kíváncsi lettem, kik állnak a gyermekmosolyok mögött. A győri kórház gyerekosztályára belépve gyerekeim hajdani óvodájában érzem magam: játékok, rajzok mindenütt, mókás szőnyegeken mezítlábas, zoknis gyerektappancsok kúsznak-másznak. Ha nem lennének gyanúsan sokan pizsamában, azt gondolnám, hogy egy játszóházba csöppentem. Ahol Lurkó feliratú pólóban civileket is látok, akik a kis betegek lelkét próbálják simogatni.
Az emblémás póló arra az alapítványra utal, amely 2002 novemberében alakult a győri kórház gyermekosztályáért. Azóta műszerek beszerzése, konferenciák szervezése, rendelők felújítása, a környezet otthonossá tétele „írható a számlájukra”. Kialakítottak három játszóházat is, ahol önkéntes segítők terelik el a gyermekek figyelmét betegségükről játékkal, kézműves foglalkozásokkal. Diavetítés, meseolvasás, gyurmázás, mézeskalácssütés, gyöngyfűzés, üvegfestés, origamizás, rajzolás, festés, társasjátékozás, gipsz- és agyagtárgyak készítése a kínálat. Ottjártamkor éppen komoly papírhajtogatásban találok két ifjú hölgyet egy még ifjabb fiatalember társaságában. Mialatt a kezük szorgosan dolgozik, a világ dolgairól beszélgetnek. Közöttük ücsörög a kis széken, és hasonló elánnal hajtogat a kétgyerekes anyuka, az alapítvány létrehozója és motorja: Zajovicsné Vizer Bernadett. Miután megcsodáltam a készülő remekművet és a gyerekekkel is megbeszéltük, hogy „milyen jó volt, amikor Betti néni ismeretlenül odaült az ágyuk szélére, és mosolyogva megkérdezte: hogy vagy, kicsim…”, egy csendesebb sarokban beszélgettünk.
A kezdetekről kérdezem, és kiderül, hogy bár nem volt túl vidám, de semmi sem történt véletlenül…
„Akkor még a nagyobbik lányom csak két és fél éves volt – emlékezik vissza Betti –, és egy súlyos betegség támadta meg. Isteni gondviselésként éltem meg, hogy valami megmagyarázhatatlan belső késztetésre, egy viszonylag semmitmondó tünetet észlelve rajta, azonnal orvost hívtam. A gyógyítása, gyógyulása alatt egy pesti klinikán találkoztam először úgynevezett segítővel, aki az osztályon fekvő gyerekeknek tette elviselhetőbbé az ott töltött napokat, heteket.
A lánykám meggyógyult, de én pecsétet kaptam a lelkemre az Istentől, küldetést, hogy a beteg gyerekeknek mosolyt adjak. Kezdetben – másfél évig – mindennap felvonatoztam Pestre az említett klinikára segíteni, majd végre engedélyt kaptam a győri kórháztól, hogy az itteni gyerekosztályra is bejárhassak. Úgy kezdtem, hogy összeszedtem a gyerekeim felesleges ceruzáit, játékait – ahhoz képest már kész csodavilág teremtődött itt. Szép lassan segítőim is akadtak, először csak a baráti körből, ismerős anyukákból verbuválódott a csapat, aztán ahogy terjedt a hírünk, jöttek ismeretlen ajánlkozók segíteni. Időközben létrehoztam az alapítványt, és ma már pályázatok, adományozók segítik a munkánkat.”
Hogy miből is áll ez a munka? – próbálom összegezni magamban a hallottakat. Ha kell, csak egy csendes ágyszéli ücsörgésből, szorongó gyerekkezeket fogva. Ha kell, fénymásoló előteremtéséből. Néha egy éltető falat beimádkozásából a legyengült gyerektestbe, máskor vérre menő kártyacsatából. Jótékonysági akciók szervezéséből és maszatos nózik megtörléséből. Van, akit csak pár napig kell pátyolgatni, és vannak olyanok, akiket évekig. Egyeseknek csak egy „kedves óvónéniként” megmaradni az emlékeiben, másnak meg évekig szinte az egyedüli támaszt jelenteni. Sok beszélgetésből, mosolyból, szeretetből.
Nem könnyű hivatás. Égi muníció nélkül nem is menne – vallja beszélgetőtársam. Reggelente, mielőtt bemenne a kórházba, be szokott ülni pár percre a közeli Szent Imre-templomba. Elolvassa a napi evangéliumot és elmond egy fohászt a rábízottakért. Nekem úgy tetszik: imái kedvesek az Úr előtt…
