II. János Pál pápára emlékezünk
Holtában is ezt üzeni: az Úr velünk van
Szerző: Körössy László
Kettős évfordulót ünneplünk, amikor idén megemlékezünk II. János Pál pápáról. 1920. május 18-án Wadowicében született, és 2005. április 2-án, öt évvel ezelőtt Vatikánvárosban hunyt el a 20. század leghosszabb ideig (1978-2005) hivatalban lévő pápája. Az évfordulók kapcsán magyarországi főpásztorokat kérdeztünk a „Nagy” pápával való találkozásaikról, személyes emlékeikről.
Nem úgy viselkedett, mint a „fontos emberek”
Ternyák Csaba egri érsek: – II. János Pál pápáról sokan elmondták már, hogy hosszú szolgálata alatt életüknek szinte útitársa lett. Közéjük tartozom én is, hiszen papi életem legnagyobb része egybeesett az ő pápaságával. Amikor 1979-ben pappá szenteltek, már ő volt a pápa. Később ő szentelt püspökké, ő nevezett ki érsekké és választott ki munkatársai közé. Bár már öt esztendeje annak, hogy eltávozott közülünk, szellemi jelenléte, életszentségének a kisugárzása élő maradt az Egyházban.
Ami személyiségéből különösen megragadott mindenkit, az érdekes módon nem elsősorban papi mivoltából adódott – annak ellenére, hogy elhivatottsága volt rá leginkább jellemző –, hanem igaz emberségéből és a tekintetéből áradó érdeklődő szeretetéből, mely szinte mindenkit megérintett. Úgy tudott nyitott és barátságos lenni, hogy nem volt benne semmi mesterkéltség. Nem úgy viselkedett, mint ahogy a „fontos emberek” szoktak, soha nem sietett, mindenkire volt legalább egy pillantásnyi ideje, akivel csak találkozott. Rám is embersége volt a legnagyobb hatással. Olyan béke sugárzott belőle, hogy a jelenlétében mindig felszabadultnak éreztem magam, és nem feszélyezett az a tudat, hogy magával a pápával beszélgetek.
A régi fotók között lapozgatva szívesen emlékezem vissza egy 1992-ben történt találkozásunkra, amikor volt évfolyamtársaimmal, a budapesti Központi Szeminárium egykori növendékeiként jártunk nála, és egy reggeli szentmisén koncelebrálhattunk vele a magánkápolnájában. Nagy hálával gondolok munkatársaira, különösen titkárára, a mai krakkói érsekre, Dziwisz bíborosra, akinek segítségével sokaknak sikerült hasonló élményt előkészítenem. Ilyenkor a pápának gondja volt arra, hogy a szentmise után mindig sor kerüljön egy személyes találkozásra is, amikor elbeszélgetett vendégeivel. Az emlékezetes évfolyam-találkozón (képünkön – a szerk.) elmondtuk neki, hogy minden évben együtt adunk hálát a papszentelés kegyelmeiért, és hogy mindig más helyszínen találkozunk. Abban az évben éppen Róma került sorra. Érdeklődő volt és figyelmes. Megkérdezte, hogy mikor szenteltek bennünket. Feltehetően arra gondolt, hogy talán egy jeles évfordulót ünneplünk Rómában, amikor ugyanis megtudta, hogy szentelésünk „kereken” tizenharmadik évfordulójára emlékezünk, olyan jóízű nevetésre fakadt, hogy ez talán még a fotóról is „hallatszik”.
