II. János Pál pápára emlékezünk
Holtában is ezt üzeni: az Úr velünk van
Szerző: Körössy László
Kettős évfordulót ünneplünk, amikor idén megemlékezünk II. János Pál pápáról. 1920. május 18-án Wadowicében született, és 2005. április 2-án, öt évvel ezelőtt Vatikánvárosban hunyt el a 20. század leghosszabb ideig (1978-2005) hivatalban lévő pápája. Az évfordulók kapcsán magyarországi főpásztorokat kérdeztünk a „Nagy” pápával való találkozásaikról, személyes emlékeikről.
Nem úgy viselkedett, mint a „fontos emberek”
Ternyák Csaba egri érsek: – II. János Pál pápáról sokan elmondták már, hogy hosszú szolgálata alatt életüknek szinte útitársa lett. Közéjük tartozom én is, hiszen papi életem legnagyobb része egybeesett az ő pápaságával. Amikor 1979-ben pappá szenteltek, már ő volt a pápa. Később ő szentelt püspökké, ő nevezett ki érsekké és választott ki munkatársai közé. Bár már öt esztendeje annak, hogy eltávozott közülünk, szellemi jelenléte, életszentségének a kisugárzása élő maradt az Egyházban.
Ami személyiségéből különösen megragadott mindenkit, az érdekes módon nem elsősorban papi mivoltából adódott – annak ellenére, hogy elhivatottsága volt rá leginkább jellemző –, hanem igaz emberségéből és a tekintetéből áradó érdeklődő szeretetéből, mely szinte mindenkit megérintett. Úgy tudott nyitott és barátságos lenni, hogy nem volt benne semmi mesterkéltség. Nem úgy viselkedett, mint ahogy a „fontos emberek” szoktak, soha nem sietett, mindenkire volt legalább egy pillantásnyi ideje, akivel csak találkozott. Rám is embersége volt a legnagyobb hatással. Olyan béke sugárzott belőle, hogy a jelenlétében mindig felszabadultnak éreztem magam, és nem feszélyezett az a tudat, hogy magával a pápával beszélgetek.
A régi fotók között lapozgatva szívesen emlékezem vissza egy 1992-ben történt találkozásunkra, amikor volt évfolyamtársaimmal, a budapesti Központi Szeminárium egykori növendékeiként jártunk nála, és egy reggeli szentmisén koncelebrálhattunk vele a magánkápolnájában. Nagy hálával gondolok munkatársaira, különösen titkárára, a mai krakkói érsekre, Dziwisz bíborosra, akinek segítségével sokaknak sikerült hasonló élményt előkészítenem. Ilyenkor a pápának gondja volt arra, hogy a szentmise után mindig sor kerüljön egy személyes találkozásra is, amikor elbeszélgetett vendégeivel. Az emlékezetes évfolyam-találkozón (képünkön – a szerk.) elmondtuk neki, hogy minden évben együtt adunk hálát a papszentelés kegyelmeiért, és hogy mindig más helyszínen találkozunk. Abban az évben éppen Róma került sorra. Érdeklődő volt és figyelmes. Megkérdezte, hogy mikor szenteltek bennünket. Feltehetően arra gondolt, hogy talán egy jeles évfordulót ünneplünk Rómában, amikor ugyanis megtudta, hogy szentelésünk „kereken” tizenharmadik évfordulójára emlékezünk, olyan jóízű nevetésre fakadt, hogy ez talán még a fotóról is „hallatszik”.
„Itt vagyok, ne féljetek!“
Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek: – Mondhatni kisebbfajta jövendölésem teljesedett be, amikor Wojtyla bíborost pápává választották. Valkói káplán voltam, amikor meghalt I. János Pál. Akkor azt mondtam, jó lenne, ha a lengyel bíboros-érsek lenne a következő pápa. Nagy örömömre (Tápiószecsői áthelyezésem alkalmával) hallottam, hogy ő lett az Egyház feje. Kezdettől nyomon kísértem az életét. Úgy voltam vele mindig, mintha lelki apám lenne, hiszen apámmal egy évben született. Papságomat jórészt az ő idejében éltem meg.
Lengyelországban, a nagy czestochowai zarándoklaton én is egy voltam a tömegből, aki nem győzte csodálni az ő szuggesztív egyéniségét: kiállt a czestochowai vár mellvédjére, és a világba kiáltotta: „Itt vagyok, ne féljetek”. Az Úr velünk van: a pápa még holtában is ezt üzeni nekünk.
Még fiatal káplánként találkoztam II. János Pál pápával, kezet fogott velem. Azt kértem tőle, latinul, hogy áldja meg az egyházközségemet. Később ő nevezett ki püspöknek, illetve érseknek, és ettől kezdve többször találkoztam vele audienciákon. Nagyon emlékezetes az ebéd, amit vele együtt költöttünk el, amikor már idős, beteg ember volt; nagyon tartotta magát, de még betegségében is megélte mindazt, amit az élet szentségéről mondott.
Érdekes emlékem, amikor magyar püspökök sorra bemutatkoztunk a pápának, a nevemnél megállt egy pillanatra, és elgondolkodott – minden bizonnyal azért, mert jól tudta, hogy az Isteni Irgalmasság látnokának az édesanyját Maria Babelnek hívták.
II. János Pál pápában csodáltuk azt is, hogy életét – szerteágazó elfoglaltsága mellett – végigkísérte a tanítás, a szellemi-lelki irányítás. Jóformán máig abból élünk, amit körleveleiben, enciklikáiban megfogalmazott. Nagyon rászorul a világ, hogy egy olyan ember, akit jól ismertünk, aki itt járt köztünk, aki igazi, elkötelezett keresztény életet élt – amilyet mindannyiunknak élnünk kellene –, a boldogok közé emeltessen.
Hatalmas tudás – és szeretet minden ember iránt
Márfi Gyula veszprémi érsek: – Mindig csodáltam hatalmas memóriáját, széleskörű tudását, tehetségét. A Szentatya nemcsak kitűnő, sokoldalú sportoló – jómagam mint amatőr sakkozó tudom, hogy díjnyertes sakkfeladványok szerzője is – volt. Jártas a színészetben, irodalomban, filozófiában, teológiában. Ezen kívül, amit még nagyobbra értékelek benne, hogy olyan ember volt, mint a legnagyobb szentek (Assisi Szent Ferenc, Páduai Szent Antal), akinek a szeretete kiáradt minden teremtett létezőre. Személyiségének ezt a vonását más vallásúak, de még az Egyház ellenségei is megérezték valamilyen mértékben – többek közt ezért is volt népszerű. Képes volt arra, hogy kifejezze a szeretetét, de hiteles is volt. Látszott, hogy szívből teszi, amit tesz.
Első alkalommal Szombathelyen találkoztam vele, 1991-ben, még püspöki irodaigazgatóként. Feltűnt, hogy mindenkivel kezet fogott, és tudta, hogy a takarítónőnek, a szakácsnőnek, a szerelőnek, de tulajdonképpen mindenkinek nagy élmény, hogy kezet nyújt neki a pápa. Óriási empátia volt benne minden ember iránt.
Később püspökként ad limina látogatáskor 7-8 percet tölthettem vele, négyszemközt, franciául beszélgettünk. Óriási élmény volt számomra ez a beszélgetés, kezdetben nagyon izgultam, de amikor láttam intelligens, jóságos tekintetét, eltűnt belőlem a félelem.
Szűkebb körben többször is ebédeltem vele. Olyankor aktuális kérdésekről is beszélgettünk. Egy európai konferencián a bemutatkozáskor azonnal „Dicsér tessék a Jézus Krisztus!”-sal köszöntött. Majd némi gondolkodás után azt mondta: „Mindszenty kardinális utóda is vagy.” Meglepett ezzel, mert egyházi berkekben köztudott volt, hogy Mindszenty József esztergomi érsek volt, de II. János Pál pápa azt is tudta, hogy előtte másfél évig Veszprémben volt püspök. Ez újabb ékes bizonyítéka kiváló emlékezőtehetségének.
