Húsvéttól pünkösdig a népszokások jegyében
Jézus nyomában
Szerző: Toldi Éva
„A nép fiát az elsődleges dolgok ragadják meg. Érdeklődését nem forgácsolja szét, hanem az örök értékekre: Istenre, életre és halálra, szerelemre és munkára irányítja. Nem okoskodik, egyetlen magyarázó princípiuma Isten. A világot és önmagát nem fogalmakkal akarja meghatározni. A népi vallásosság művészi kompozíció, sokkal inkább, mint a városi embernél, akit vallásában is inkább az értelmi megfontolások jellemeznek…” – írja Bálint Sándor, a 30 éve elhunyt etnográfus, a szakrális néprajz vitathatatlanul legnagyobb magyar kutatója, tudós és gyakorló keresztény, akinek boldoggá avatását nemrég kezdeményezte a Katolikus Egyház. Fenti soraiból is kicsendül az a féltő és feltárni vágyó szeretet a nép fia, a „névtelen óriás” iránt, amely végig kísérte munkásságát, ha bármilyen vallási szokáshoz, a hagyomány bármely ősi rétegéhez fordult, hogy bemutassa, magyarázza, és példaként állítsa korunk szekularizált keresztényei elé.
Az alábbiakban Karácsony, húsvét, pünkösd című nagyszabású, hagyományokat, vallásos népszokásokat ismertető könyve alapján szeretném végigkísérni a húsvéti-pünkösdi ünnepkör legjellemzőbb, leggyakoribb, leismertebb népszokásait.
A húsvéti ünnepkör az egyházi év magja, középpontja, mely hamvazószerdán kezdődik s pünkösd ünnepével zárul. Mikor lapunkat kezébe veszi az olvasó, már benne járunk az ünnepkör szívében, hiszen húsvétvasárnapra készülünk, mely a kereszténység főünnepe. Húsvét, Krisztus feltámadásának napja a keresztény egyház születésével egyidős. Úgynevezett mozgó ünnep, hiszen időpontját a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnapon ünnepeljük, amely minden évben változó.
E naphoz az idők során számos vallási és világi népszokás, hagyomány kapcsolódott. Ezek közül a legelterjedtebb a Jézus keresése játék. Agyagosszergényben istenkeresésnek, Kiskunmajsán Szentasszony követésének, Battonyán szentsírkeresésnek nevezték, Székelyföldön pedig a határkerülés mozzanataival is keveredett.
A hívek ez alkalommal általában a templom bejáratánál gyülekeztek, ahová a gyermekeket is magukkal hozták, majd a fohász után megindultak csapatostul a település határkeresztjeit érintve megkeresni azt a Jézus-szobrot, amelyet előzőleg nagy titokban mások elrejtettek a búza között. Miután megtalálták, a település kápolnájához vitték nagy ünnepélyességgel, énekes áhítat kíséretében.
A Jézus keresése több településen az elmúlt években újraéledt. Például a Veszprém megyei Kislődön is. A Győri Egyházmegye területén, Kunszigeten pedig még a ’70-es évek végén is megtartották, s máig őrzik, ápolják ezt a vallásos népszokást.
A Jézus-keresés több településen a szabadtéri kálvária felkeresését jelentette. A Káli-medencében már hajnalban megjárták imáikkal a stációkat az asszonyok, s ahol nem volt kálvária, a temetői kereszthez mentek.
E szakrális hagyomány folytatásának tekinthető a feltámadási körmenet, melynek célja, hogy Krisztus feltámadásának örömhírét kivigyék az utcákra. Volt, ahol nagyszombaton délután vagy este tartották meg e szertartást, másutt húsvét reggelén.
A körmenet vezető tagjai mindig meghatározott rend szerint állnak fel. Elöl az iskolások, majd a lányok, legények, a férfiak következnek, s utána a baldachin alatt a plébános az Oltáriszentséggel. Mellette viszik egyik oldalon a feltámadt Krisztus szobrát, másikon a húsvéti gyertyát. A menetben ezután az asszonyok következnek. Mindig négyes sorokba rendeződve haladnak. A templomi zászlókat a leányok viszik. Legelöl egy ministráns magasba emeli a feszületet. A baldachin mögött következnek az egyházközségi képviselő-testület tagjai, majd az előénekes asszonyok s végül a többiek.
Ugyancsak változó az időpontja az ételszentelés liturgiájának is, melyet többnyire a templomban vagy az előtte levő téren rendeznek meg. A húsvéti ételszentelés, egyes vidékeken ételáldás, a szentelményeknek egy máig elevenen élő fajtája. Erre már Jézus is példát adott a csodálatos kenyérszaporításnál és az utolsó vacsorán. A megszentelt húsvéti eledel megvédte a híveket a hosszú böjt, megtartóztatás után a mértéktelenség kísértésétől. Göcsejben a századfordulón a szentelésre sonkát, kalácsot, tojást, tormát küldtek kengyeles kosárban. A legenda szerint a tojás Krisztus keresztfáját, díszítése Krisztus kötelét, a torma meg a keserűséget jelképezi. A család minden tagja először a tormából evett, eredeti értelme szerint bizonyára azért, hogy erős íze, könnyfacsaró illata a gonosz lelkeket elriassza. Más magyarázat szerint a tojás az életnek, az újjászületésnek, Krisztus feltámadásának jelképe. Először a 7. században találjuk meg a húsvéti bárány megszentelését. Rómában már a 9. században megvolt ez a szertartás, ahol maga a pápa áldotta meg a húsvéti bárányt az utolsó vacsorát utánzó étkezésnél. A bárányhús mellett már a 10. században föltűnik a sonkaszentelés is.
Húsvéthétfő a profán ünneplések napja volt mindig. Jókor reggel az asszonyok átmentek a szomszédos falvakba ismerőseikhez, rokonaikhoz. Ezt a népi emlékezet Emmaus-járásként tartja számon. Az utat mindig imádkozva tették meg, s meglátogatták egy-egy imára a szomszéd falu templomát is. Húsvéthétfő népszokásai
közül a locsolkodás a legközismertebb, máig élő hagyomány, mely eredetileg erotikus célzatú termékenységi rítus volt, ugyanakkor a kezdetben vízzel történő locsolásnak tisztító erőt is tulajdonítottak. A locsolók piros tojást, hímes tojást kaptak adományként, a felnőtteket gyakran étellel-itallal is megvendégelték. A szlovák lakta területeken nem locsoltak a legények, hanem – ugyancsak termékenységi rítusként – megvesszőzték, megsibálták nyírfaágakkal a lányokat, hogy egészségesek és termékenyek legyenek.
Húsvét és pünkösd közé esik a katolikus naptár szerint áldozócsütörtök ünnepe, Jézus mennybemenetelének napja. Egyes templomokban a középkorban hagyomány volt e napon a miseliturgiában megjeleníteni ezt az eseményt. Ilyenkor általában egy Krisztus-szobrot húztak fel az oltártól a szentély padlására, miközben hálaadó imákat mondtak, énekeltek. Több helyen annak emlékére, hogy Jézus tanítványait kivezette az Olajfák hegyére, e napon is körmenetet tartottak. Ennek – a megemlékezésen túl – célja volt az is, hogy a vetéstől távol tartsák a rontás szellemét, illetőleg megnyerjék a megnyílt ég különös áldását.
A húsvéti időszak koronája pünkösd. Neve a görög pentekoszte (ötvened) szóból származik. Húsvét mellett a második legrégebbi, a kereszténységgel egyidős ünnep, a vigasztaló Szentlélek eljövetelének napja. Mint ősi tavaszünnephez, ügyességi próbákkal egybekötött énekes, táncos köszöntő szokások fűződtek, melyeknek célja a termés, az állatok szaporaságának a biztosítása, a bajnak, a betegségnek a távol tartása volt az otthonoktól.
A népszokások közül kiemelkedik játékosságával a pünkösdi király és pünkösdi királyné választása (akik a tavasz eljövetelét, a termést, a szaporodást akarják profán szertartásokkal biztosítani). A játékban a lakodalmas menet mintájára egy vőlegénynek és menyasszonynak öltözött pár vonult fel a faluban a násznagy, a nyoszolyólányok díszes kíséretével. A menet tagjai énekelve haladtak végig az utcákon, minden ház előtt megálltak, magasra emelték a menyasszonyt, felkiáltva: Ekkora legyen a kendtek kendere! Majd elmondták további jókívánságaikat, s a háziaktól tojást, süteményt kaptak szolgálatukért. A másik népszerű pünkösdi népszokás a zöldágjárás, melyet szintén a tavasz örömhírének hirdetése ösztönzött. Vigántpetenden a zöldágjárásnak egy helyi változata terjedt el, amit hajliliomozásként emlegetnek, s ma újjáéledőben van.
Befejezésül ismét Bálint Sándort idézem: „Az egyházi évnek ezen az évről évre ismétlődő liturgikus útján keresztül járuljunk »igaz szívvel a hit teljességében, meghintve szívünket és megtisztítva a rossz lelkiismerettől, és lemosva testünket tiszta vízzel, a Főpaphoz, hogy ővele éljünk és érezzünk, és ővele hatoljunk be a kárpit belsejéig«” (vö. Zsidókhoz írott levél).
